EGYHÁZMEGYEI KÖZLEMÉNYEK - IV/2005

HÚSVÉTI ÜZENET

Miért a legcsodálatosabb a mi hitünk? - Mert a „mindennek vége", a „minden hiába", a legnagyobb reménytelenség állapotából csodálatos kiutat mutat.
A nagycsütörtökesti fogadkozások után, az árulás és a megfutamodás, tagadás után, a nagypénteki tragédia és Jézus halála után, már csak a temetés maradt hátra. Jézus testét levették a keresztről és eltemették. Vele sokaknak reménye sírba szállt. „Pedig mi azt hittük, hogy ő szabadítja meg népét bűneitől" - fogalmazták meg az emmauszi tanítványok. Az ezt követő nap, a szombat teljes eseménytelensége csak megerősítette, hogy nincs remény. Az asszonyok Jézus holttestét keresték, hogy a balzsamozást elvégezzék, mert úgy érezték, ennyivel tartoznak annak, aki három évig a reményük volt.

Amikor úgy tűnt, hogy minden elveszett, akkor olyan dolog történt, amire nem számítottak. A követ elmozdítva találták a sír bejáratától, a holttest sehol. Csak egyre gondolhattak, valaki elvitte - és ezt azonnal jelenteniük kell a tanítványoknak. Nem is sejtették, hogy az apostolok lelkében nem a lopás gyanúját, hanem a reményt élesztették fel. Rohantak a sírhoz! Beléptek, látták az otthagyott lepleket, látták, és hittek. Igen, Jézus előre megmondta, harmadnapra feltámad...

Úgy tanultuk, és ez így is van, hogy hitünk egyik legfőbb bizonyítéka Jézus halottaiból való feltámadása. Ez a bizonyíték azonban véghetetlenül intim, s mintha eleve csak a szeretet szintjén válna nyilvánvalóvá. Történetileg a leglátványosabbnak kellene lennie, hogy mindenkit meggyőzzön, elsősorban azokat, akik keresztre feszítették. Ehelyett a föltámadás eseményének nem volt szemtanúja. Senki nem tudta megmondani, hogy fizikailag hogyan történt.
Az evangéliumi tudósításokban nyoma sincs semmiféle győzelmes magamutogatásnak. Ellenkezőleg. Valamiféle szerény rejtőzködés lengi be az Írás idevágó lapjait. De a szív épp a gyengédségben ismeri fel Mesterét: igen, ez a mi Istenünk, a szeretet Istene! Valaki mintha szólított volna: megfordulunk - és ott áll előttünk.
Jézus feltámadása észrevétlenül történt. Ezt a leckét, talán éppen azért, igazában még ma se, vagy ma is csak alig értjük. Nekünk meg kell békélnünk azzal a gondolattal, hogy Istenünk nem a hatalom, hanem mindeneken túl a szeretet Istene. Életünk, történetünk a földön talán nem is egyéb, mint Istenre vonatkozó szavaink, gondolataink kín-keserves megváltoztatása, kicserélése. „Szállj le a keresztről!" - kiáltoztunk valamikor a hatalom Istenéhez, de a szeretet Istene nem szállt le a keresztjéről. Meg kell tehát tanulnunk, hogy húsvét ugyanennek az Istennek, a szeretet Istenének a föltámadása. Vagyis végtelenül gyengéd, rejtett és bensőséges - akárcsak az Oltáriszentségben való jelenléte. Minden szentostyában a Feltámadott vár ránk, jön felénk, hogy találkozzunk vele.

,,Ó, valóban áldott éj'' - ujjong a húsvéti vigília Exsultetje -, ,,egyedül te voltál méltó, tudni az órát, melyben Krisztus a halottak közül életre támadt!'' ... És mennyire boldog az, aki hiszi, hogy Jézus érte halt meg és támadt fel! Aki elfogadja, hogy érte van jelen az Oltáriszentségben és kész találkozni vele, kész befogadni őt életébe!

Feltámadt Krisztus, reményünk! Valóban feltámadt! Tőle kívánok minden keresztény testvéremnek allelujás, boldog húsvéti ünnepeket.

Szatmárnémeti, 2005. március 23.

Schönberger Jenő
püspök