Nem is tudom, mikor gondoltam rá utoljára. Kicsit szégyellem magam, hogy ennyi idő eltelt és én csak rohanok-szaladok a holnapba. Pedig tudom, hogy Ő sokat gondol rám. Minden nap eszébe jutok és elmosolyodik. Nem nevet ki, nem, Ő szeretetből mosolyog. Nap mint nap küld egy mosolyt, csak hát hogyan lehetne azt észrevenni, amikor itt nekem a munka, meg a család, meg a bajok... Jaj, annyi minden van és ha nem figyelek eléggé, ha nem összpontosítok, biztos becsúszik valami hiba. Nehéz mindent kézben tartani. Pedig ha többet gondolnék rá, ha azzal a mosollyal a lelkemben kelnék fel minden reggel, akkor biztos könnyebb lenne és biztos jobban is sikerülne minden. Vagyis csak vele sikerülhet igazán bármi is, azzal a meleg, szerető kedvességgel, ami tőle jön, onnan messziről, vagy épp oly közelről.

Ma eszembe jutott. Egy gyerek játszott a parkban, hóembert épített és rám nézett. Őt láttam a szemében. Nem tudtam foglalkozni a gondolattal, de egész nap eszembe jutott. Most este van és nem tudom elfelejteni, érzem: eljön. Most biztos el fog jönni. Olyan régóta várjuk már, igazából még nem is láttuk, de tudjuk, hogy jó, tudjuk, hogy szeret és minden nap, minden egyes nap gondol ránk. Az utcán, a parkban, a boltban, a munkában, a vasárnapi ebédeknél, de még a postahivatalban is érzem néha. Meg-meglátogat egy vidám tekintettel, egy jó szóval, egy segítő kéznyújtással, egy önzetlen adománnyal, bár Ő maga még nem jött el. Most mégis érzem, hogy közeledik.

De vajon mit mondd majd ha meglát? És mit mondjak majd én neki? Biztos tudja, hogy bár Ő minden nap, én csak úgy elvétve gondoltam rá. Ő minden nap adott nekem valamit, én nem is tudom, mikor viszonoztam bármit is ebből. De talán még nem késő! Adni akarok valamit én is. Olyan akarok lenni, mint a jó fa, amely tavasszal virágot, nyáron hűs árnyékot, ősszel jó gyümölcsöt ad, télen pedig tüzemnél melegedhet.

Uram, gyere, már nagyon várlak! Este van és hideg, a városban sokan alszanak már, de én nem tudok lefeküdni, azt hiszem megvárlak! Az ablakból messze ellátni, hátha meglátom majd, ahogy az udvarra beérsz... Fény gyúlt az utcán, úgy látom gyertyát gyújtottak. Talán az utadat készítik. Gyorsan! Gyújtok egyet én is, hogy lásd merre kell jönni. Most már két gyertya világít.

Adventi történetek - 1. rész

Adventi sorozatunk első történetének címe: "Hallom Uram, jössz!"

Este van, várunk. Valaki jön, egyedül, de nem üres kézzel. Többet hoz, mint bárki hozhatna, többeket vonz mint bárki vonzhatna. Most még csak mi vagyunk, egyedül. Várunk egy jövőt, remélünk egy napot, egy utat, melyen elindulhatunk, mely az életbe visz. Nem tudjuk mikor jön, de tudjuk, hogy miért. Értünk jön, minket akar. Teljes odaadásunkat, ráhagyatkozásunkat, életünket akarja. Érte mindent el kell hagynunk és Ő a mindent adja nekünk. Csodákat tesz majd, tanít, talán velünk is csodát tesz. Megszólít, megérinti lelkünket és meggyógyít. De vajon meghalljuk-e majd ha hív, látjuk-e majd ha köztünk jár, érezzük-e ha megérint? Akarjuk-e igazán Őt és készek vagyunk fogadni?

Talán nem is vagyok felkészülve, talán nem is vagyok hozzá elég jó, elég tiszta. Mit mondok majd neki, ha ideér hozzám, az én hajlékomba? Nem, nem vagyok rá méltó, de csak egy szóval mondaná... Ha csak egy szóval is szólna is hozzám, biztos megváltozna minden!

Jön, már hallom! Lépései egyre kopognak az utcák kövén. Még nem látom Őt, alakját, de biztos Ő az! Nem áll meg a kirakatok előtt, nem tér be a színházba sem, határozottan jön. Lépései elnyomják az autók zaját, a gyárak is halkabban zúgnak. A kórházakban fáradt arcok néznek ki az ablakon, ráncos kezek fogják meg a kilincseket: „Uram, te vagy az? Ó, messze vagy még, nem látlak jól!" A kartonviskók megremegnek az esti szélben, gyerekek húzzák magukra lyukas takaróikat: „Édesanyám, ki az, akitől elmúlik a hideg, a tél? Azt mondtad nemsokára eljön!" Megfáradt katonák törlik meg homlokukat a táborban és néznek az égre: „Mikor lesz már béke? Hozd el nekünk a háborúskodás végét!"

Gyertya gyúl az éjszakában, fénye erősebb az utcák fényénél, elnyomja a reklámok izzóit. Úgy látom a kórházban gyújtottak gyertyát, de milyen erős a fénye... Vagy talán a nyomortelep gyertyája ez? A frontvonalak gyúltak fel újra? Egy szál gyertya fénye, és milyen erős! Lehet, hogy Ő gyújtotta meg ezt a gyertyát, hogy lássa az utat, lásson minket. Vagy mi gyújtottuk, hogy meglássuk Őt? Biztos hogy jön! Figyelj, most nem aludhatunk el! Hallod lépteit? Én hallom Uram, jössz!