A Kálmándon, tízgyermekes sváb családból született Scheffler János 1942-től volt a szatmári római katolikus egyházmegye püspöke, 1950-ben kényszerlakhelyre vitték, majd letartóztatták, 1952-ben halt meg a zsilávai börtönben. A börtön embertelen körülményei okozta testi- lelki szenvedéseket - amelyeket bizonyítottan a hitéért és az egyházhoz való hűségéért kellett elviselnie - az egyház materiálisan elszenvedett vértanúságnak tekintette. A Szentté Avatási Kongregáció vizsgálatát követően ezt XVI. Benedek pápa dekrétumában jóváhagyta, és engedélyezte, hogy hivatalosan a boldogok sorába iktassák. (A dekrétum ünnepélyes kihirdetésére 2011. július 3-én kerül sor Szatmárnémetiben.)

***

A  Károlyi grófok által a 18. században Szatmárba telepített svábok (többnyire) kizárólagosan svábok lakta falvakban éltek, a 20. századik eltelt kétszáz év folyamán az őshazával való kapcsolatuk megszakadt, kapcsolatuk a Kárpát-medence más övezeteiben települt németséggel sem volt. A szomszédságukban, környezetükben élő más nyelvű etnikai csoportokkal békés kapcsolatban éltek. A szatmári - nagykárolyi svábok származástudatukat mindvégig megőrizték, nyelvhasználatukban viszont megjelent a kétnyelvűség, a 20. század fordulóján pedig már általában a nyelvváltás állapotában éltek.

A sváb / német kérdés gyakorlatilag Németországban is, Romániában is csak az első világháború után került politikusok látókörébe, ekkor fedezték fel" az elfelejtett, eddig figyelmen kívül hagyott Szatmár megyei svábságot is.

***

Scheffler János természetszerűen maga is kíváncsi volt arra, milyen is az őshaza, hogyan élnek Svábföld mai lakói, hogyan élnek az ottaniak tudatában a 200 évvel azelőtt kivándoroltak. Ez késztette arra, hogy  1926 augusztusában látogassa meg az őshazát. Élményeit megírta és a Szabad Szó [akkori szatmári hetilap) hasábjain  Barangolások a szatmár megyei svábok őshazájában címen cikksorozatban, illetőleg az 1928. évi Katolikus naptárban közölte. A következőkben áttekintjük barangolásait, úti élményeit.

Illusztráció

Barangolásai során megtekintett néhány sváb falut Bajorországban,Wőrishofenben is, azonban inkább az egykori sváb hercegségnek arra a  nagyobbik részére volt kíváncsi, ahonnét a Nagykároly környéki svábok, köztük az ő ősei is jöttek, Würtemberg tartomány déli részére -  Oberschwabenre - , amelyik Ulmtól a Boden tóig terjed.

Bajorországban mindenütt szép, rendezett falvakat látott, a jómód sok külső jelével. A beszélt nyelv is sokban hasonlított a Szatmárban beszélt sváb nyelvjáráshoz.

Wőrishofenből vonaton utazott tovább. Oberschwabenhez közeledve már mind ismerősebben hangzott számára a nyelv muzsikája, kíváncsian leste az utasok beszédét. Azt tapasztalta azonban, hogy az utasok nagyon tartózkodóak. Scheffler János úgy gondolta, hogy nincs más megoldás, meg kell szólítania egy atyafit.

„Kiszemeltem a legsikerültebb szatmár megyei típust, egy ötvenes kinézésű, jól táplált gazdát, aki a kupé sarkában egyedül eregeti nagy szivarából a füstöt. Ábrázata annyira a mi embereinkre emlékeztet, akárcsak Erdődről vagy Homoródról szakadt volna ide a vonatra.

Barátságosan megszólítom, hogy tud-e svábul? De egészen méltatlankodva tagadja.

Ezután németül szóltam hozzá, s pár szót váltottam vele a gazdák helyzetéről. Az atyafi panaszkodott a nagy adók miatt, de aztán nyakig begombolkozott, úgy látszik, restell sváb dialektusban beszélni, pedig biztosan sváb, hisz elárulja ábrázatán kívül, hogy egy-két állomással Biberach előtt szállt ki."

Biberachban aztán teljesen csanálosi kinézésűeket látott, beszédük is a csanálosi tájnyelv, leszámítva azt az eltolódást,  melyet 200 esztendő eredményezett.

A városban megtudta, hogy az utóbbi években sok hozzá hasonló kíváncsi látogatott ide, de - úgy érezte - már unják is kissé a fajrokonság címén történő látogatásokat. Nemrég a nagykárolyi Gauamt is itt nyaraltatott egy ifjú csapatot, de - amint tapasztalta - a nép kevés részt vállal az ilyen akciókból, a kevés nagylelkű családnak meg kezd terhére válni a rokoni kötelék.

Obenschwaben lakoságának mintegy kétharmada katolikus, egyharmada luteránus. Az arány magyarázata az, tudta meg, hogy a vallásháborúk idején ezen a tájon katolikus földesurak és nagy kolostorok voltak.

Minthogy Scheffler János a falusi életet akarta látni, tanulmányozni, gyalog indult tovább, irány a legközelebbi falu. Eldugott kis faluba - Reute -  érkezett, amelyet a modern világ még alig érintett. Kíváncsian figyelte a falusiak viseletét, szokásait, beszédüket. Vasárnap délelőtt volt, hiába reménykedett azonban, hogy - ünnep lévén - sváb népviseletet fog látni. Csak kozmopolita pantallóban járó és nyakkendőt hordó férfiakat látott, minden nő pedig kalapot viselt, az óvodás leánytól a fogatlan öreg mámiig.

Végigutazott Ulmtól Friedrichshafenig a 105 km hosszúságú sváb vasúton, jó néhány faluban megfordult, s utazása során a fizikai hasonlóság alapján szinte hasonmását látta sok-sok itthoni svábnak, de népviseletet sehol a környéken nem talált. (Egyedül Schwartzwaldban (Baden) látott igazi népviseletet, no és Münchenben a múzeumban.)

Meglátogatta a temetőket, s plébániai anyakönyvekben is kereste a kivándorolt családok neveit. A régi anyakönyveket azonban, amelyekből a Svábföldről kitelepedettekre vonatkozó adatokat találhatott volna sehol sem talált, ezeket már régen elszállították a stuttgarti állami levéltárba.

Kíváncsi volt a mai sváb házakra, ezért megkérte házigazdáját, a falu plébánosát, hogy vigye el a falu valamelyik jó gazdájához. A sváb családnál legelőször is azt kellett megtapasztalnia, hogy ott az emberek bizony nem olyan vendégszeretők, mint itthon. A gazda csak az udvaron fogadta őket, ott beszélgetett el velük. Kérésére azután csak megmutatta a házát és a gazdaságát. A sváb ház, ebben a kicsi faluban is általában kétemeletes. A földszinten alacsony családi  szoba, konyha, szerszámos kamra található, az emeleten a hálószobák, külön az öregeknek, külön a lányoknak és külön a fiúknak.

Augusztus vége volt, a faluban éppen az aratási idő végén jártak. Svábföldön augusztusban (olykor még szeptember elején is) aratnak. Scheffler János most értette meg, hogy a szatmár megyei svábok miért nevezik otthon „Augusta"-nak az aratási időt. Az őshaza  magukkal vitt emléke ez.

Aulendorfban - a tulajdonosok távollétében - a portás megmutathatta a Königsegg grófok hatalmas kastélyát. A fényes folyosókon végigmenve, a pazarul berendezett termeket végigjárva elgondolkodott, hogy hány Szatmár vidéki kivándorolt család ősei segíthettek robotmunkájukkal felépíteni az előkelő kastélyt, mielőtt vándorbotot vettek a kezükbe. (Ugyanis nagyon sok itteni jobbágy szerepel a kivándorlók között.)

Tovább utazott, majd Saulgautól (kisváros) faluról - falura, gyalog folytatta az útját. Mindenkivel szót váltott, mindent megnézett.

Már Bajorországban is, most itt, Württembergben is azt tapasztalta, hogy ha az időjárás fenyegeti a termést, a sarjú száraz betakarítását, a svábok vasárnap is dolgoznak. (Igaz egyházi felmentéssel.)

Hochenbergben szóba elegyedett fiatalabb és idősebb emberekkel, elmondta, honnan érkezett, ősei pedig innét vándoroltak ki. Megkérdezte egyszerűbb emberektől, sőt tanulóktól is: „Maradt-e fenn a nép között valami emléke annak, hogy ezelőtt 200 esztendővel e környékről sokan Magyarországra vándoroltak ?" Mindenütt, mindenkitől csak tagadó választ kapott. Nem tudnak róla. De nem is érdekelte őket.

„Egyetlen helyen nem fordult elő, hogy valamelyik gazda házába hívott volna, valamivel megkínált volna, vagy egyáltalán valamilyen érdeklődést mutatott volna a messzire elszakadt földi iránt."

Ebben a faluban - régen mindegyikben így volt - a temető a templom körül fekszik. (Bajorországban még ma is a templom cintermében temetkeznek.) Megállapítja: ezért hívják a Szatmár megyei svábok a temetőt még ma is „Kirchahof"-nak.

Útja kicsiny faluk során át vezetett. Sehol sem talált hosszú, egyenes utcákat, mint otthon, a falvak képe inkább olyan, mint egy nagy tanyáé. Szabálytalanul összevissza  kanyargó utcák, az egyik ház hosszában nyúlik végig az utcán, a másik szélességében; a kerítés többnyire hiányzik. A hosszú magas házak mellett elengedhetetlen a nagy trágyadomb, legtöbbször egészen a ház mellett, az utca közepén. A trágyadomb az oberschwabeni gazdák szemefénye. Hatalmas cementmedencét készít alá, rendesen locsolja, hogy jól megérjen. Az egyik végében rendesen szivattyú, ezzel merítik ki a trágyalevet, amelyet hosszú lapos hordókban szállítanak a föld megtermékenyítésére.

Mindez szükségszerűen alakult így, ugyanis az erősen kavicsos (Egy méter mélységben kavicsbányát lehet nyitni!) sváb-országi földek termékenysége igencsak messze áll a Nagykároly környéki földekétől.

A sovány föld és a hideg időjárás következtében a svábföldi gazdák növénytermesztése  az otthoniakétól egészen eltérő. Scheffler János megtapasztalja: a kenyérevés ott egyáltalán nem magától értetődő. A kukoricát sem ismerik. Rozsot, zabot, krumplit, komlót termelnek.

Gyaloglása közben mindenütt azt látja, hogy az asszonyok és a lányok kaszálnak. A kaszálás itt asszonymunka. A lányok, asszonyok biciklivel járnak a mezőre, így viszik hátukon  a kaszát, gereblyét. Scheffler Jánost felvilágosítják, hogy  a férfimunka komolyabb dologra kell:  szántásra, vetésre, trágyahordásra.

Összehasonlítja a szántás munkáját is a hazaival, azt tudja meg, hogy sok helyen egy lovat és egy ökröt fognak az igába, legtöbb helyen két tehénke húzza az ekét. Nagyon ritkán fordul elő a szántás két lóval.

Hercegi, grófi kastélyok, (egykor virágzó) kolostorok, mindenütt uradalmak. Egyik gróf a másik mellett, egyik kolostor a másik  mellett. „Ezeknek az uraságoknak jobbágykodtak a kivándorlók ezen a sovány, kavicsos földön, miután mindenféle háborúk végigszántottak rajta. És olyan nehéz elhinnem, hogy a jómód vagy kalandvágy csalta volna ki őket az ősi  földről, amelynek minden rögét verejtékkel áztatták..."

Svábföldön tartózkodva a Biberachban megjelenő újságot: Anzeiger Oberland (Tudósító) is olvasta / lapozgatta. Az egyik, éppen ottléte idején megjelent írás a Ringschnat-ból kivándoroltak névsorát közölte. Az írás a felsorolt 50 családról megállapította, hogy a szegénység hajtotta őket új hazát keresni.

Steinbach állomásán leste a vagont rakodók társalgását, egészen olyan hangzású volt a beszédük, mint az otthoni sváboké. De amikor megszólította őket, nem folytatták a nyelvjárási beszédet, hanem hochdeutsch-ul iparkodtak felelni. Az általános közérzet: nem illik svábul beszélni.

Tanulmányútja végén már eléggé tisztán látta, s össze is hasonlította  a svábföldi és a Nagykároly környéki tájnyelv viszonyát. Úgy látta, hogy kisebb kiejtési különbség az egyes svábföldi falvakban beszélt nyelvben is van, ugyanis szinte minden völgyben másként alakult néhány szónak a kiejtése. De egészében ugyanaz a nyelv, a ritmusa, a hangzása, mint az otthoninak. Persze ma már jelentékeny különbség mutatkozik az oberschwabeni és a Szatmár megyei nyelvjárás között. A svábföldi nyelvjárás hangtanilag és szókincs tekintetében - a 200  éves kapcsolat, az iskolában tanított irodalmi nyelv - mindjobban közelít a hochdeutsch-hoz,  míg a kivándoroltak nyelvjárása kiejtésében mind több magyaros sajátságot vett fel (az egyes hangzók tisztább ejtése, a hehezet elkopása), szótanilag is sok magyar elemet vett át.

A Ravensburgi hegyek közti kis félreeső faluban, Blitzenreute-ban  - sok kivándorló indult el innét - úgy hallgatták a kivándoroltakról elmondottakat, mintha Scheffler János egy még soha nem hallott mesét mondana.

A falusiak régi szokásai még az ilyen kicsi eldugott faluban is megváltoztak. A nudli és a strudli még szerepel az ételeik között, de már a nudlit inkább a boltban készen veszik, „urizálnak". A keresztelőt már nem Gottlob-nak hívják, hanem Taufschmaus-nak, s nem a családi házban, hanem a kocsmában tartják. De ott tartják a halotti tort is. A házasságkötésnek igencsak elfajult új divatja: nem a szülőfalujukban kötik meg a házasságot, hanem a közeli városban, kolostorban, mindössze két tanú előtt. A Nachhochzeit-ot is a kocsmában tartják, ahol a meghívottak - a legközelebbi rokonokat kivéve - mindenki kedvére kimulathatja magát - a saját költségén.

Mindezek alapján úgy érzi, hogy az új hazában élők jobban megőrizték régi szokásaikat, falusi egyszerűségüket és népies kedélyüket, mint az óhazában maradt testvéreik. Itthon természetesebb és vígabb az élet.

Útja végén jutott el a weingarteni kolostorhoz, a nevezetes búcsújáróhelyhez. Áldozócsütörtök utáni pénteken tartják itt a Blutprocession-t, a szent vér ereklyéje a búcsúsok tízezreit vonzza ide, a legények lóháton, zászlókkal (Blutfahne) vonulnak.

Szatmáron, a püspöki palota folyosóján látható  egyébként egy régi kép ezzel a weingarteni körmenettel, milyen festői látvány lehet a helyszínen, itt, valóságosan is látni,  állapítja meg Scheffler János.

Valószínűnek tartja, hogy a Nagymajtényban még létező  Blutfreitag megülése az áldozócsütörtök utáni pénteken ugyanennek a régi szokásnak az emléke. A majtényiak ősei talán sokan Ravensburg - Weingarten környékéről jöttek, azért ragaszkodtak oly sokáig az ősi Blutfreitaghoz.

Dr. Bura László

megjelent a Szamos folyóirat 2011 márciusi számában