A Celestina-év egyrészt alkalmat ad arra, hogy egy szinte kortárs szent életét közelebbről megismerjük, ugyanakkor saját kapcsolatainkat is áttekinthetjük a „társaságában", az ő lelkivezetésével. Mivel a XIX-XX. század fordulóján élt, talán még könnyebb támpontokat találnunk az ő és a mi életünk között, miközben önmagunkkal, a környezetünkben élőkkel és Istennel való kapcsolatainkat mérlegeljük annak érdekében, hogy gazdagodhassanak. „Benne az élet öröm" címmel Tóth Borbála, piarista novícia mutat fel imádságos gondolatokat a Boldog Alapítóanya írásaiból.

A bátorság az, amikor félelmeink ellenére elhatározunk valamit, és azt végig is visszük. Az elhatározás szempontjából nem elsődleges fontosságú, hogy félelmünknek van alapja és mennyi, vagy pedig egyáltalán nincs. Ez úgy is ki fog derülni, ha szembenézünk vele. A félelem leküzdéséhez bátorság kell.

A félelem megakadályozza, hogy izzó, lángoló, örömteli életet éljünk, hogy azok legyünk, amivé lehetnénk. A félelem, ha engedünk neki, különösen, ha érvekkel is igyekszünk megtámogatni ahelyett, hogy megküzdenénk vele, akkor kis félelemből naggyá nőhet. Először csak elbizonytalanít bennünket életünk meghatározó helyzeteiben, csak esetenként jelentkezik belső ellentmondásainkon át. Később, ahogy erősödni hagyjuk, lelassít bennünket a fejlődésben. Majd meg is állíthat, s még tán vissza is fordulunk, mert könnyebb hátat fordítani neki, mint szembe nézni vele.. Ha félünk, akkor inkább bezárkózunk, nem keressük a kapcsolatot és nem engedünk a kapcsolat keresésnek sem Istentől, sem embertől. Így csak félelmeink maradnak nekünk, velük maradunk magunkra.

Honnan vegyük a bátorságot a szükséges elhatározáshoz? Hol találjuk a kutat, amelyből meríthetünk? S ha megvan a kút, mivel merítsünk belőle? Celestina anya a következő tapasztalatát osztja meg ezzel kapcsolatban: "Az imádságban fegyverkezik fel a lélek rendíthetetlen nyíltszívűséggel, fékezhetetlen bátorsággal és merész nagylelkűséggel."

Először nem tetszett ebben a gondolatban a „felfegyverkezik" kifejezés, zavarta a szépérzékemet. Egy gyermekekkel foglalkozó szerzetesnő Istennel való kapcsolatáról szólva miért használja ezt a szót? Miért nem szerepel itt inkább a megmerítkezik, nyeri el, éri el, kaphatja meg... vagy más kifejezés?

A „megmerítkezik, meríteni" kifejezések gyengédek a „felfegyverkezik" szóhoz képest. Kimerülve, már-már erőtlenül is képesek vagyunk meríteni. De csak akkor maradhatunk meg, sőt lehetünk egyre jobbá a világ viszontagságai között, s leszünk képesek az üdvösségre alkalmassá formálódni, ha lelkünk felfegyverkezik.

Nem az öntudatlan vágy, nem a túlélési mechanizmus mozdítja meg a félelemtől béna lelkünket. Hanem a félelem felismerése, a körülmények alapos vizsgálata és erővel eltöltött akarat hozza meg a szükséges döntéseket, szilárdít meg bennünket tartósan. Hogy akkor se veszítsük el bátorságunkat, ha nagy félelmekkel, komoly nehézségekkel, embert próbáló viszontagságokkal találjuk szembe magunkat. Így ezek nem elpusztítanak, de előre visznek.

Az imádságon keresztül az alábbi nehéz fegyverzetet ölthetjük magunkra, először talán csak alkalmilag, kitartó imádsággal azonban tartósan magunkénak tudhatjuk. Első helyen a rendíthetetlen nyíltszívűség szerepel.

Ki kell tárnunk a szívünket, mert „Isten túlságosan hatalmas ahhoz, hogy egy félig nyitott szívbe térjen be" (Boldog Celestina Donati). S ha már Isten helyet talált a szívünkben, akkor az embereknek is jut elég hely benne. Azok is beférnek a szívünkbe, akiket nagyon szeretünk, és azok is, akik távol állnak tőlünk. Az imádság mélyén olyan nyíltszívűség fakad, ami nem válogat, nem omlik össze és soha nem zárul be. Mindez azonban nem csupán megmerítkezés, hanem határozott elszánás, kitartás és vállalt küzdelmek, azaz felfegyverkezés eredménye.

Az következő ajándék, amit az imádság hordoz: a fékezhetetlen bátorság. Olyan ajándék ez, mint egy facsemete, amelyet ha gondozunk, hatalmas fává terebélyesedik, ami megtartja az életünket. Attól növekszik a bátorságunk, ha szembe nézünk félelmünkkel és megküzdünk vele. Ha nem akarjuk, hogy a félelem irányítsa az életünket, akkor az imádságban találhatunk tápláló termőtalajt bátorságunk növekedéséhez. S fékezhetetlenül növekedhetünk a magasságba.

Celestina anya rózsafüzére

Fegyverzetünk a merész nagylelkűséggel lesz teljes. Az imádkozás nagylelkűvé tesz, mert általa alakul ki és erősödik meg az a tapasztalatunk, hogy szeretve vagyunk. Isten gondoskodik rólunk, aki mindent megtehet. Tehát nincs mit félnünk, nem ragaszkodunk görcsösen a dolgokhoz, hanem nagylelkűen tisztelve benne Isten ajándékát, örömmel megosztjuk másokkal.

Ez a fegyverzet nem azért kovácsolódik, hogy a világ bajai között átvergődjünk az üdvösségre. Isten küldöttei vagyunk, ránkbízott feladattal érkeztünk a világba. S ha felvesszük a harcot (és nem elszenvedjük a körülményeket), eközben válunk egyetlenné és sokoldalúvá, finommá, tisztává, biztossá, jót kedvelővé, akadályt nem ismerővé, állhatatossá, szilárddá, erőssé, emberbaráttá és Isten barátjává, azaz szentté. Így leszünk Isten fölségének egyre tisztuló, fényesedő tükre és jóságának képmása. Végigjárva személyes életutunkat a teremtéstől, „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére..." (Ter 1, 27a), az üdvösségünkig, „Hasonlók lesznek az angyalokhoz, és Isten fiai lesznek, mert a feltámadás fiai..." (Lk 20, 36b).

Uram, Istenem, tárd ki a szívemet, hogy rendíthetetlen lehessen, add meg a bátorságot, hogy bennem is fékezhetetlen lehessen, és tégy nagylelkűvé, hogy ennek merészsége mozgasson és lobogjon a szívemben.

Olvassa el az első részt is!