Már nagyon régóta vágytunk arra, hogy legyen időnk׃ időnk pihenni, időnk játszani, és alkalmunk ünnepelni. Sajnos az év utolsó időszakában egyre gyakrabban éreztük úgy, hogy nincs, vagy legalábbis nem elegendő ebből az, ami rendelkezésünkre áll. Ennek hiányában pedig, a hétköznapok taposómalmának őrlőfogai között gyorsan fogyatkozott erőnk és türelmünk. Máig is találgatjuk, mi váltotta ki belőlünk ezt a nagy erőtlenséget pontosan. Annyi viszont biztos, hogy az utolsó hetekben kicsik és nagyok egyaránt úgy gondolták, elérték szellemi, fizikai és lelki teljesítőképességük határait. Ebben az állapotban, a tündér palota lakói egyre többször sóhajtozták az áhított varázsszót: szünidő.

Aztán eljött végre a várt vakáció, melynek első napjai boldog időtlenségben teltek el. Nem csörgött az ébresztőóra, nem kergetett a tatár, és ha az élet úgy hozta, hogy öt perccel később ültünk asztalhoz, nem bántuk, legalább jobban esett az ebéd. Egy csapásra volt időnk egymásra, a hosszúra nyúló beszélgetésekre, kötetlen játékra, alvásra, mesélésre, filmnézésre, városi sétákra, egyszóval mindenre, amit addig csak tervezgettünk. Jutka nővér vidám ötletei gyerekkacagással töltötték meg a házat. Tünde nővérrel tésztát gyúrt az ifjúság, formázta, díszítette, s a sütést követően büszkén hordozta körül a házban az elkészült eredményt. Volt, aki egy héten át kibírta, hogy ne kóstolja meg a saját készítésű karácsonyváró süteményt, csakhogy tovább nézegethesse.

Mikor pedig már kezdtünk volna kifogyni az ötletekből, minden várakozást felülmúlóan tökéletes időzítéssel, lehullott az első hó, melynek hatására gyermekeink csodás átalakuláson mentek keresztül. Akik néhány héttel korábban még megtörten, az iskolatáskájukba kapaszkodva húzták cipőiket, most egy élsportoló szintidejével vetekedve kapták magukra az összes téli holmijukat, hogy megfüröszthessék magukat és társaikat a friss hóban. Micsoda öröm volt alig tapadó porló hóval beborítani Orsi nénit is, egészen sapkája kerek bojtjáig.

Gyorsan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy fáradtság ide, pihenés oda, a tündérház lakóinak acélos jelleme nem sokáig tűri a látszólagos tétlenségnek eme fokát. Talán így történhetett meg, hogy előkerültek a füzetek és tankönyvek egy kis gyakorlás erejéig, a szellemi kihívástól pedig mintegy megrészegülve elkezdtük a házikönyvtár átrendezését. Bori nővér irányítása alatt álltunk neki a nagy feladatnak. Szerencsére a végeláthatatlan szekrénysorok senkit sem tántorítottak el, így kicsik és nagyok egyaránt kitörő lelkesedéssel rakosgatták a könyveket, ki nagyság, ki színek, ki pedig abc szerinti sorrendbe.

Eközben a legkisebbek Ágnes nővérnek segédkeztek felöltöztetni Szilvesztert, a hóembert. Egy egész délelőttön át szorgoskodtak, vattapamacsokat gombolyítottak és ragasztottak, hogy meg ne fázzon szegény pára, a hideg idő beköszöntével. Az elkészült óriási, fehér teremtést végül boldogan vonszolták át az ebédlőbe és helyezték méltó helyére.

A szünidő titokzatos lepelbe burkolózó kalandokra is alkalmat adott. Már feljöttek a tiszta égre a karácsonyi fényt tükröző csillagok, amikor egy lelkes csapattal csúszkálni indultunk a kastélypark lankáira. Egy nem tősgyökeres károlyi talán mosolyogna ennek hallatára, de aki ismeri a kisváros rejtett értékeit, tudja hol talál remek csúszkapályát a város szívében. Mi megtaláltuk, mindannyiunk nagy örömére. Egy-két- és háromüléses összeállításban is próbára tettük lesikló tudományunkat egyre fokozódó jókedvünkben.

Ilyenkor, az új év első napjaiban, gyakran mondogatjuk, kívánjuk egymásnak, hogy bízzuk újra életünket Krisztusra. Lélekben mi is így indulunk neki az új évnek. Immár feltöltődve, kipihenten, erősebben, több türelemmel és nagyobb lelkesedéssel. Tudjuk persze, hogy a következő 365 nap között is akadhat majd egy-két szürke, vagy éppen kihívásokkal teli 24 óra. Mégis reméljük, hogy Isten tenyerén élve, ezek is üdvösségünkre szolgálnak.