A feltámadás ünnepére készítjük a lelkünket. Ebben az időben Jézus Krisztus szenvedéséről olvasunk, megpróbáltatásairól elmélkedünk, önfeláldozó halálát csodáljuk. A Húsvétot megelőző időben már Jézus is sokat gondolt a közelgő szenvedésére, és kereszthalálára. Figyelmeztette a tanítványokat: „Tudjátok, hogy két nap múlva itt a húsvét. Az Emberfiát kereszthalálra adják" (Mt 26,2). Attól kezdve az utolsó vacsora alatt és a Getszemáni kertben is újra és újra gondolt rá. Pontosan tudta, milyen szenvedések és nehéz halál állnak előtte, de minderre higgadtan és csendben készült.

Minden év nagyböjtjén, amikor a templomban találkozom a képpel, az evangélium hirdetésében hallom a történetet, vagy gondolataimban felmerül, elcsodálkozom ezen a nyugodt készülődésen. Ahogy várta az utolsó napok történéseinek bekövetkezését...

Majd ahogy az elfogására érkező, dorongokkal és kardokkal felszerelt csőcselék kezére engedi magát: „Ez mind azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai" (Mt 26,56). Rendületlenül áll bírái előtt, nem fenyegetőzik, nem kér, nem lázad. Tudja, hogy nem kerülheti ki a cselszövést, nem is akarja... Megcsúfolják, tövissel koronázzák, megostorozzák mégsem menti magát. Pedig csak egy szavába kerülne: „Azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat, s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet? "(Mt 26,53).

Képzeljük el, azt a kiszolgáltatott helyzetet, melyben bárki bármit megtehet vele... És kínozzák is az Őt őrzők! Köpdösik, ököllel verik, arcul ütik, közben gúnyosan felszólítják: találgasson, éppen melyikük ütötte meg! Kire számíthatott akkor Jézus? A tanítványok megijedtek, szétszéledtek, a kőszikla, Péter is megtagadja őt félelmében. Egyedül maradt... Csak Atyjában bízhatott és abban, hogy kitart a végéig, és az írás beteljesedik.

Milyen nagyszerű példa lehet számunkra Jézus a szenvedésében is. A kitartása, a higgadtsága és az a nyugalma, amellyel vállalja sebeit és felveszi keresztjét. Csendben elindul a Golgota felé, nem sír, nem átkozza az őt kínzó, gúnyoló embereket, nem kiáltozik az összeverődött tömeg felé. Pedig miután mindent odaadott, csodákat tett, tanított, szeretett és szeretetet közvetített, most nem számíthat földi segítőre, menekülésre. Azt is csendben viseli, hogy megfeszítsék és ott is csúfolják: „Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki. Az Istenben bízott. Mentse hát meg, ha akarja. Hisz azt mondta: Isten Fia vagyok" (Mt 27,42-43). Halála előtt is képes imádkozni... Megőrzi méltóságát, és csak a halál pillanatában kiált fel.

Megrendítő kép... Ki képes még így tűrni szenvedéseit, sebeit, megpróbáltatásait, kigúnyolását, az ütéseket, az egyedüllétben hordozott keresztet, a megfeszítést és a halált? Egészen biztosan senki! Ebben is követhetjük Krisztust! Csenddel a problémák megélésében, a fájdalom eltűrésében, a sebek viselésében; kitartással keresztünk hordozásában; higgadtsággal a kigúnyolás, a hamis vád, az emberi gonoszság közepette; nyugalommal, türelemmel és bizalommal az Atyában, aki minden bajban velünk van.

Igyekezzünk hasonlóak lenni hozzá nem csak szóban, de tettekben is. Egyszerű, hétköznapi áldozatainkkal, amelyeket magunkért és másokért hozunk. Legalább a nagyböjti időben keressük a Krisztussal kettesben megélt ima időtlen csendjét, melyben egyesülhetünk a keresztúton járó Jézussal, melyben meghalljuk lelkiismeretünk szavát és a Jóisten hangját zavaros hétköznapjainkban is. Jézus sem veszítette szem elől a célját, nem engedett a vádaskodó hangoknak, nem válaszolt a mindenhonnan jövő szitkokra, ütésekre, a hangzavarban belső békéjére és csendjére hagyatkozott.

Egymaga vitte keresztjét, de mi biztosak lehetünk, hogy nem maradunk egyedül akkor sem, ha már mindenki elhagyott minket, ha száz hang kiált is ránk, ha az egész világ fordul is ellenünk. Ő mindig velünk lesz, és Tőle jobban senki nem ért meg jobban. Merjük hát követni Őt a Golgota felé vezető úton, fogadjunk el egyet sebeiből, egy darabot keresztjéből, egy keveset fájdalmából és hozzá hasonlóan tegyük értékké!

Illusztráció