Az ünnep napján, november 4-én délután 18 órai kezdettel tartanak búcsúmisét a máramarosszigeti Borromeo Szent Károly templomban, Ft. Veres Attila nagymajtényi plébános szónoklatával.

Borromeo Szent Károly (1538-1584) olasz bíboros érsek, a katolikus egyház egyik nagy reformátora, a tridenti zsinat határozatainak első végrehajtója volt. A milánói hercegséghez tartozó, lombardiai Arona grófjának fiaként született atyja székvárosában, mint a gróf harmadik gyermeke. Anyját már csecsemő korában elveszíti, mostohaanyja klerikusnak adja az ifjú Károlyt, aki már 11 évesen reverendát ölt. A római bencés kolostor kommendátor apátjaként a hozzávetőleg évi kétezer aranyra rúgó bevételt Károly nem adja át családjának, hanem szétosztja a szegények között. Tizenhat éves korában Páduába küldik, hogy jogot tanuljon, és hat év elteltével egyházi és világi jogból is sikeresen doktorál. Tanulmányai befejezését követően nem sokkal, nagybátyját pápává választotják, aki őt Rómába hívja, bíboros államtitkárává és a milánói érsekség adminisztrátorává teszi Károlyt. Magatartása életvitele egyaránt rendkívül világias egészen szerett bátyja, Frigyes haláláig – a gyász azonban egy csapásra a buzgó vallásosság felé fordítja.

1563-ban pappá és püspökké szentelik. Sokat tesz a tridenti zsinat szerencsés befejezéséért, és miután a zsinat véget ér, 1565-ben megkapja a milánói érsekséget, hogy ott végrehajtassa a határozatokat. A reform döntő elemének a papnevelés megújítását tartotta, ezért már 1565-ben internátust és iskolát nyit a papnak készülők számára; ez lett a milánói szeminárium őse. A lakosság vallásos képzésének javítása érdekében felkarolja a Castellis da Castello által 1536-ban alapított hittaniskola ügyét is, Páviában pedig a műveltebb hívők lelki képzésére megnyitja a Borromeum Intézetet. Kivételesen sokat látogatja egyházmegyéjét, hogy személyesen győződjön meg a reformok haladásáról, a vallásos élet megtisztításáról.

Az 1567. évi pestisjárvány idején, amikor a város valamennyi vezetője elmenekült Milánóból, a helyén marad, és ápolja a betegeket. Részben a saját javaival, részben a gazdagok adományaival segít: ruhát, élelmiszert, gyógyszert oszt az embereknek. Menhelyeket állíttat föl, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjti össze. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazoknak, akik saját házukban maradtak. Ezeknek – főleg a betegeknek és a haldoklóknak – az érsek ambuláns szolgálatot szervez. Helytállása miatt az 1567-es járványt később „Szent Károly pestisének” nevezték el.

A járvány idején megfogadta, hogy ha az Úr véget vet a szenvedésnek, hálából elzarándokol a franciaországi Chambery-be, ahol a híres leplet, az egyház egyik legnevezetesebb kegytárgyát őrizték. Azidőtájt meglehetősen viszontagságos útnek számított az átkelés az Alpokon, ezért Emanuele Filberto herceg, aki meg akarta kímélni Károlyt az ezzel járó törődéstől, Torinóba viteti a leplet, amit azóta hívnak torinói lepelnek.

Minden vagyonát a szegényekre költi, a templomokban, kolostorokban és a szerzetesrendekben elburjánzott visszaéléseket felszámolja. Ez a munka felörli életerejét, és amikor ezt még kemény böjttel és vezekléssel tetézi, teste megrendül. Negyvenhat évesen hal meg. V. Pál pápa avatta szentté 1610-ben. 1613 óta ünnepét november 4-én tartják.