A napi kenyeret kemény fizikai munkával kereső sváb származású tízgyermekes zsellér-szülők a munka megbecsülését, a világ dolgainak a józan ász fényénél való szemlélését, az ismeretszerzés vágyát, munkabírást és nem utolsó sorban buzgó vallásosságot csomagoltak második gyermekük tarisznyájába.

A papi hivatás mellett a gimnáziumi tanulmányai utolsó éveiben döntött és felvételét kérte a szatmári római katolikus egyházmegye papnevelő intézetébe. Teológiai tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán végezte, majd a római Gregoriana Egyetemen kánonjogi, a Pázmány Péter Tudományegyetemen hittudományi doktorátust szerzett. Volt segédlelkész, plébános, tanulmányi felügyelő a Papnevevő Intézetben, gimnáziumi hittantanár, igazgató, teológiai tanár a szatmári-nagyváradi egyházmegye teológiai intézeteiben, egyetemi tanár a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem egyházjogi tanszékén.

1942 májusában a pápa szatmári püspökké és nagyváradi apostoli kormányzóvá nevezte ki.

Az 1948-as kultusztörvény nyomán felfüggesztették romániai püspöki működését és előbb Körösbányára küldték kényszerlakhelyre, 1952-ben pedig letartóztatták. Zsiláva börtönében halt meg 1952. december 6-án.

***

Scheffler János élete egyik fő elvének és állandó gondjának tartotta a felebaráti szeretet megvalósítását, s ez alól nem tett kivételt, tehát azokat is segítette, akik nem tartoztak katolikus hívei táborába. Felfogása - naplója vallomása  szeint - "A lényeg: az emberek szeretete. A szeretet próbája, mértéke, fokozója pedig az áldozat. A másokért hozott áldozat."

A nemzetiszocializmus antiszemita politikájának egyes megnyilvánulásai,  a társadalmi - politikai életben  már egyetemi tanári működése idején is megjelentek, egymást követték a zsidókat a közéleti és a gazdasági életben korlátozó ún. zsidótörvények. Amikor  1942 májusában a  szatmári és a nagyváradi  egyházmegye vezetését átvette, az egyre szélsőségesebb hatású ideológia immár a társadalom egyre súlyosabb tehertételévé  vált.

Az  emberek értékelésében sohasem valamilyen vallási kizárólagosság jellemezte, hanem az egyén tulajdonságai, értékei. Ezt tanúsítja, hogy püspökké szentelése után arcképének megfestésére a szatmárnémeti származású, akkor harminc éves  zsidó festőművésszel, Adler Kabát kérte meg.

Egyik (hivatalos) levelében írja:  „Én sohasem a vallás (= a vallása) szerint alkotom véleményemet az emberekről és a hivatali arravalóságukról,"  s egyben megállapítja, hogy „ a kormány intézkedései sok embert a szélsőséges politikai erőkhöz sodornak".

Ez, a  kolozsvári egyetemi tanárként is, később megyéspüspökként is vallott felfogása magyarázza személyes kapcsolatát nem egy zsidó vallású személlyel, avagy a zsidó hitközség képviselőjével.

Engel Károly (írói álnevén Köllő Károly) művelődéstörténész közléséből tudom, hogy a zsidótörvények megjelenésekor mentette, őt s még többeket. A hagyatékában megmaradt néhány levelezőlap és levél is, amely arról tanúskodik, hogy  már 1943 nyarán többen (akik Kolozsváron ismerték meg) fordultak hozzá segítségért és közbenjárását kérték, gyűjtőtáborba hurcoltak és internált zsidók. Az irattárban megmaradt dokumentumok pedig azt tanúsítják, hogy 1943 júliusában kerestette az elhurcoltakat, több  esetben diplomáciai közbenjárást (az apostoli nunciusét)  is.

A szatmárnémeti állomáson kidobott, neki címzett levelében hozzá fordult segítségért  a Kolozsváron internált, bizonyára Auschwitzba vitt ismerőse is.  Persze  - az események utólagos ismeretében tudjuk - eleve reménytelenül, hiszen amikor a cédulát megtaláló vasutas kézbesítette a levelet, a vonat az áldozatokkal már messze az országhatáron túl robogott.

Scheffler János felfogása viszont  felülemelkedett mindenfajta antiszemitizmuson, amelyről egyébként az volt a véleménye, hogy olyan elméleteken alapul, amelyek ellentétben állnak az egyház folyamatos tanításával az emberi nem egységéről s valamennyi faj és nép egyenlő méltóságáról.

Alig egy éve vette át az egyházmegye kormányzását, amikor Nagykárolyban megrongálták a zsidó templomot. Az esetről a budapesti pápai nunciushoz érkezett reklamáció. Az ügy azonnali kivizsgálását területi illetékessége folytán Scheffler János megyéspüspökre bízták. Ő azonnal (1943. április 29.) intézkedett, elrendelte a kivizsgálást.

Megállapították: a helybeli két zsidótemplom megrongálásáról közöltek megfelelnek a tényállásnak. (Varga százados 80 -100 emberével a két zsinagógát a törhető és rombolható értékeivel, továbbá a környező házak ablakaival és részben berendezéseivel együtt megrongálta, illetőleg összetörte, az égethető tárgyakat beszállásolásuk helyén,  a református elemi iskola udvarán  elégette. A kárt fél millió Pengőre becsülték.).

A vizsgálat eredményét  azonnal közölte a budapesti Apostoli Nunciatúrával.  [Következménye: Varga századosnak és századának a következő napon  a harctérre kellett vonulnia.]

***

A mélyreható társadalmi átalakulások légkörében a zsidó kisebbséget gyakran vádolták meg azzal, hogy létszámához képest aránytalan befolyásolással rendelkezik.

Szatmárnémetiben két zsidó hitközség (ortodox és neológ) képviselte a tizenötezret is meghaladó városi zsidóságot. Számos zsidó fiatal járt a város katolikus fiú-, illetőleg leánygimnáziumába, sokan a református gimnáziumba, de mindegyiknél számosabban az állami polgári iskolába, 1941-től pedig a neológ hitközség által alapított (koedukációs) zsidó polgári iskolába. A hitközségnek természetesen nagy gondja volt az ifjúság nevelése, kordában tartása, s e cél érdekében kívánta volna folytatni a gimnáziumi oktatást nem vállalók, az ifjúság nagyobb részét képező réteg iskolai nevelését, hogy megóvják őket a lezülléstől. Ezért a  szatmári zsidó hitközség 1943-ban négyéves kereskedelmi középiskolát szeretett volna létesíteni, s az iskola engedélyeztetéséhez  a katolikus püspök közbenjárását kérte.

Nem tudjuk, hogyan jutottak arra a gondolatra, hogy hozzá forduljanak, minden valószínűség szerint ismerték a gondolkodásmódját és az üldözöttekért való bátor kiállását. Tény, hogy Dr. Scheffler János püspök (az akkori immár erősen zsidóellenes hangulatban, amikor már nagyon szorongattak  a zsidótörvények), vállalta a közbenjárást  s  a kérelemmel személyesen a miniszterhez fordult.

Az iskolát nyilvánvalóan nem engedélyezték. A miniszter 1943. augusztus 17-i levelében értesítette a püspököt:  nincs módjában kedvező elintézésben részesíteni a szatmárnémeti státusquo-ante izraelita hitközség kérelmét, amelyben négyéves kereskedelmi középiskola létesítésének engedélyezését kéri. Így érvelt: „A kereskedelem hazánkban ez idáig nincs képesítéshez kötve. Nem lehet tehát azzal sem érvelni, hogy kereskedelmi középiskolai végzettség nélkül a zsidó fiatalság nem mehet kereskedelmi pályára."

A minisztérium egyik államtitkára, akinek közbenjárását ugyancsak kérte, válaszlevelében meg  is magyarázta az intézkedést:  „A zsidó kereskedők száma ugyanis még mindig olyan nagymértékben túllépi az idevágó törvények által megszabott kereteket, hogy a Miniszter Úr nem látta célravezetőnek újabb izraelita kereskedelmi iskola felállításának engedélyezésével a zsidó tanulók növekedését előmozdítani. A természetes úton keletkező hiányok pótlásáról a működő állami és községi kereskedelmi középiskolák gondoskodnak, mert bizonyos korlátok közt azok is vesznek fel izraelita növendékeket."

A fenti „hivatalos" mellett az egyik osztályvezető külön levélben továbbította a miniszter rosszallását, amiért a püspök a zsidók érdekében „exponálta magát".

Scheffler János nyilvánvalóan továbbította az elutasító választ a zsidó hitközség vezetőinek. Ők  - az elnök, főtitkár, főgondnok, polgári iskolai igazgató, iskolaszéki elnök, iskolaszéki jegyző -  nyilvánvalóan világosan átlátták a helyzetet.  Ezt tanúsítja a püspöknek írt levelük, amely értékeli és minősíti dr. Scheffler János cselekedetét:

„Szatmárnémeti statusquo ante izr. hitközség. 248 / 943. sz.

Nagyméltóságú Megyéspüspök Úr!

Mély szomorúsággal értesültünk Nagyméltóságod átiratából, hogy a Miniszter Úr nem engedélyezte a kereskedelmi iskola felállítását. Fájdalmasan sújt le ránk az elutasító válasz, mert saját erőnkből, teherbíró képességünket jóval meghaladó anyagi áldozatok árán is lehetővé akartuk tenni, hogy ifjúságunkat kordában tartsuk és erélyes tanári felügyelet mellett megóvjuk őket a lezülléstől.

Lehangoltságunkban és megalázottságunkban is felemelő érzés tölt el bennünket, ha arra gondolunk, hogy az Úristen Nagyméltóságodban elénk vezérelt azt a férfiút, akin beteljesedett a próféta szava: „És nyugodni fog rajta az örökkévaló szelleme, a bölcsesség és az értelem szelleme, a belátás és hatalom szelleme, a tudás és istenfélelem szelleme," aki habozás nélkül hirdeti a kinyilatkoztatási isteni igét „Legyen világosság."

Nagyméltóságodnak az a nobilis gesztusa, amellyel kérvényünket a mai időkben átvette és azt személyesen a Miniszter úrnak átnyújtotta, oly cselekedet, amely dicső fényt áraszt kiváló egyéniségére. A mi hálánk örök, és annak erősségét egyáltalán nem befolyásolja és nem csökkenti az a tény, hogy Nagyméltóságodnak síkraszállása egy igazságos ügyért  nem talált megértő fülekre.

Mi imánkba foglaljuk Nagyméltóságodat és arra kérjük az Úristent, áldja meg Nagyméltóságodat hosszú élettel, egészséggel, bölcs belátással, hogy még hosszú éveken át munkálkodhasson egyházmegyéje élén, híveinek és az összemberiségnek a  javára, boldogulására és megértésére.

Fogadja nagyméltóságod ismételten legőszintébb hálánkat és legmélyebb hódolatunkat.

Szatmárnémeti, 1943. szeptember 9. Hitközségi főtitkár Csuvasz Zoltán, hitközségi főgondnok, dr. Friedmán, hitközségi elnök, Kőszegi Illés, iskolaszéki jegyző, Róna Sándor, polgári iskolai igazgató, dr. Kacz Izsó, iskolaszéki elnök."

A neológ hitközségek szócsövében, a Magyar Zsidók Lapja  egyik 1943. évi számában megjelent rövid ténymegállapító közlemény  szerint:   Dr. Scheffler János megnyilatkozásai  [Nem részletezi.] a keresztény egyházak magatartásnak példaképe lehet.

1944-ben körlevélben tájékoztatja   a papságot  a zsidókérdésről, és arra figyelmeztet, hogy " Mint minden más kérdésben, úgy ebben is a katolikus Egyház vezetői az Isten örök érvényű törvényei: a természeti törvény és az evangéliumi törvény elvei szerint gondolkoznak és cselekszenek." Arról is tájékoztatta a papságot, hogy Serédi Jusztinián hercegprímás a maga és a püspöki kar nevében a zsidókra vonatkozó rendelkezések tárgyában ismételten fordult a magyar királyi kormányhoz és ily irányú tárgyalásait tovább is folytatja.   [Közös (1944. június 29-i keltezésű)  főpásztori körlevelük szövege (a Gergely Jenő szerkesztette) A püspöki kar tanácskozásai. A magyar katolikus püspökök konferenciáinak jegyzőkönyveiből, 1919 - 1944. kötetben található. [Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. 339-341.].                         János püspök ennél tovább megy, álláspontját körlevélben akarja hívei tudomására hozni, amelyhez mellékeli  a közös főpásztori körlevelet, amelyet Serédi Jusztinián írt alá 1944. június 29-én a magyar püspöki kar nevében. A körlevelét a templomokban szeptember negyedik vasárnapján kellett volna felolvasni. A kinyomtatott körlevelek  a nyomdából megérkeztek a  püspökség épületébe. Azonban Szatmárnémeti bombázásakor, szeptember 16-ról 17-re virradó éjszaka a  püspöki palota épülete telitalálatot kapott, a körlevelek (is) megsemmisültek.

***

A szatmári zsidóság körében nyilván ismert volt a püspök magatartása, a zsidóság védelmezése, amit szemléletesen tanúsít  (az 1995-ben 75 éves) özv. Tóth Károlyné írásos visszaemlékezése:

„1944  nyarán  beteg voltam, dr. Stein Móric zsidó orvos kezelt. Megkérdezte:

- Milyen vallású tetszik lenni?

- Római katolikus, feleltem.

- Ma az Önök püspöke járt a hatóságoknál és szót emelt a zsidóság védelmében - mondta -, hangsúlyozta az Isten parancsát: Ne ölj!

- És mit feleltek neki ? - kérdeztem.

- Megfenyegették, hogy őt is elviszik, ha nem hagyja abba, hogy nyiltan kiálljon mellettük és védje őket. Majd mélyen elgondolkodva hozzátette: Nagyon rendes ember lehet."

***

A  zsidók elhurcolása alkalmával  sok egyén vetemedett lopásra, rablása és fosztogatásra. Némelyek más módon is juthattak zsidó vagyonhoz. Mindezekről ő is Scheffler János  értesült. Tudta, hogy a katolikus egyház  hívei közt is akadhat olyan, aki ilyesmit követett el, ezért  1945 tavaszán körlevélben szólította  fel a híveket: itt az alkalom a jogtalanul zsidó  vagyon visszatérítésére, illetőleg a kártérítésre.

Dr. Bura László

Megjelent a Szamos folyóirat 2011 januári számában