Scheffler János földi maradványait ez év június 17-én hozták fel a Székesegyház kriptájából a templomtérbe, 24-én pedig Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök megszentelte a jobb mellékoltár mellett helyet kapó új síremléket. Ft. Galambos Ferenc kanonok, nagyprépost 1965 őszén még káplán volt, amikor elment hazahozni Scheffler János földi maradványait a Jilavai börtönhöz tartozó temetőből.

Egykori püspökét életében is ismerte, kellemes emlékeket őriz az együtt töltött időről, a gondoskodó atyáról, aki Magyarországra küldte őt pappá szentelésére, majd visszahívta az egyházmegyébe szolgálatának teljesítésére. Az interjúban Galambos Ferenc felidézi a püspök alakját, visszagondol az egyházellenes szorításra, Scheffler János tudatos készülésére a vértanúság vállalásában, de arról is mesél, hogyan hozta haza egy bőröndben püspöke földi maradványait.

Riporter: Galambos atya, 1942-ben még teológus hallgatóként ismerkedett meg Scheffler Jánossal. Mesélne nekünk erről, hogyan történt?

Ft. Galambos Ferenc: 1942 tavaszán nevezték őt ki püspöknek, és mindjárt az elején eljött Nagyváradra a teológiára, meglátogatott bennünket. Nagyon kedvesen elbeszélgettünk és már akkor látszott rajta az a gond, mintha előre érezte volna, hogy mi vár rá. Ő nem kereste a püspökséget, de engedelmességből elfogadta.

Ft. Galambos Ferenc

Riporter: Aztán nem sokkal ezután, kispapként részt vehetett a püspökké szentelésen.

Ft. Galambos Ferenc: Május 17-re eljött az egész teológia tanárokkal, kispapokkal. Jelen voltunk a püspökké szentelésen, majd az ünnepségen, a Pannónia dísztermében a karzaton kaptunk helyet, énekeltünk. Lent voltak az előkelőségek és az ünneplő közösség. Ő egyébként nagy tekintély volt, ismert egyéniség volt már, így sokan jöttek. Előkelő ünnepség volt.

Riporter: A vizsgákon gyakran részt vett a püspök atya?

Ft. Galambos Ferenc: Eljött hozzánk többször is a vizsgákra, mi pedig nem féltünk tőle, örültünk ha hallottuk, hogy a püspök úr is ott lesz, mert olyankor könnyebb volt a vizsga. Ő is tett fel kérdéseket, sőt egy alkalommal, amikor Bogdánffy tanár úr - a morális tanárunk - készült a doktori vizsgájára és egész éjjel nem aludt, a püspök úr ezt észrevette, és átvette a vizsgáztatói szerepet. Lelkigyakorlatokra is eljött és utána egyenként behívott bennünket a szobájába. Elbeszélgetett velünk, mint atya a gyermekeivel. Szerette a kispapokat. Jó tanácsokat adott, hogy tanuljunk nyelveket, különösen nyugati nyelveket, mert akkor több irodalomhoz tudunk hozzájutni. Amikor kijött valaki, mindig érdeklődtünk, hogy mit kérdezett a püspök úr? Ők mondták, hogy akik nem dohányoztak, azoktól megkérdezte: „Fiam dohányzol?". Azok válaszoltak: „Nem püspök Úr!". Erre ő mindig azt mondta: „Jó, fiam, ne is szokjál rá!" De voltak olyanok - vagy hárman közöttünk - akik dohányoztak, tőlük viszont soha nem kérdezte meg. Tudniillik a püspök úr nem dohányzott, nem tiltotta a dohányzást, a véleménye azonban megvolt róla. Így egyik templombúcsún az ebéd végén az egyik pap feltette neki a kérdést: „Püspök Úr, szabad rágyújtani?" A püspök válaszában benne volt a teljes felfogása a dohányzásról: „Akinek nincs több esze, gyújtson rá!"

Riporter: A lelkigyakorlatok hogyan zajlottak?

Ft. Galambos Ferenc: Attól kezdve, hogy felszenteltek bennünket, minden évben voltunk lelkigyakorlaton. A püspök úr nagyon ellenőrizte, ő is eljött és tizenkettő-egyóra között ő is tartott egy elmélkedést. Ez egy lelkiismeret vizsgálat-féle volt. Ahogy Váradon is csinálta, a végén volt kiértékeléssel. Megkérdezte, hogy mit éreztünk, hogy tetszett a lelkigyakorlat és itt is adott tanácsokat.

Riporter: Scheffler János ajánlotta papjainak az Unio Apostolica-t. Mit kell erről tudni?

Ft. Galambos Ferenc: Scheffler János magán kezdte az Unio Apostolica-t, keresett ugyanis valamit, ami a papságnak a lelkiségét fenntartja. Áthozta váradról titkárának, Bogdánffy Szilárd volt tanárunkat, őt bízta meg ennek működtetésével. A püspök maga is végezte a „racio mensist" -ez a mindennapi elszámolást jelenti -, mi is sokáig végeztük és küldtük, de mivel postán ment a levelezés, egy idő után már nem volt biztonságos és akkor leállt. Viszont mi külön tudtuk végezni, csak a beszámoló maradt el. Én még most is végzem és újra jegyzem is, mert a mostani püspök megkért erre.

Riporter: Galambos atya Scheffler János idején volt teológus, de mégsem Scheffler püspök szentelte fel. Ez hogyan történt?

Ft. Galambos Ferenc: 1944 szeptemberében bombatámadás érte a szatmári püspökséget de a püspök úr szerencsére megmenekült, mert ő kint volt a szatmárhegyi szőlőben. Gondolkodott rajta, hogy mit csináljon velünk, féltett minket - utolsó évesek voltunk, a teológiát befejeztük, csak egy vizsgánk volt még. Felhívta Barna József hatodéves évfolyamtársunkat, odahívta a szatmárhegyi szőlőjébe, átadott neki öt levelet - amelyek a dunántúli püspököknek voltak címezve - és azt mondta, induljunk el, ne legyünk egy helyen, mert nem tudni, mit hoz a jövő, ki marad életben. Azt üzente: „Elmentek, és én bízom benne, hogy már az első helyen, Budapesten, Marcell atya befogad benneteket. Felhatalmazást is adok, hogy szenteljenek fel benneteket." Be is fogadtak bennünket és karácsony vigíliáján szenteltek fel az egyetemi templomban. De volt az óvóhelyen is készítve egy oltár, hogy ha bombázás, vagy valami történik, akkor lemegyünk és ott folytatódik a szentelés. Aztán amikor az oroszok bejöttek, akkor is jártunk házakhoz pincékbe misézni, kis pohár volt a kelyhünk.... Temettem is, egy alkalommal a birétumot majdnem elvitte a légnyomás, ahogy egy akna elrepült fölöttem. Aztán azzal voltunk elfoglalva, hogy minél hamarabb üzenjünk a püspök úrnak. A portásunk szatmári volt, ő jött át a határon és jelentette a püspök úrnak, hogy fel vagyunk szentelve. Nagyon örült!

Február volt amikor az első vonattal eljöttünk haza és jelentkeztünk a püspök úrnál. Húsvétra már be is osztott bennünket olyan helyekre, ahol papra volt szükség.  Szatmáron aztán mentünk májusi ájtatosságokat tartani, miséztünk, prédikáltunk.

Riporter: Felsőbányai segédlelkészként Galambos atya fontos szerepet kapott azzal, hogy az egyik pap volt, akin keresztül Scheffler János megvalósította a papi továbbképzés titkos formáját. Ez hogyan történt?

Ft. Galambos Ferenc: Ezt ő megint a titkárán, Bogdánffy Szilárdon keresztül intézte. Abban az időben a kispapok mehettek volna Gyulafehérvárra tanulni, de a püspök úrral úgy döntöttek, hogy nem küldik a kispapokat az államilag befolyásolt teológiára, hanem az úgynevezett mezei teológiát indítják be. Az egyik volt Szinfaluban, Tyukodi atyánál, és hozzám is elküldtek három kispapot - közülük az egyik az a Keszler atya volt, aki nemrég távozott el közülünk. Ők egész nap tanultak, nekünk pedig annyi feladatunk volt, hogy ki kellett esténként kérdezzük őket, és ha nem értettek valamit, meg kellett nekik magyarázni. Az olyan titokban ment, hogy azt mondtuk az egyikre, kántor, a másik temetőőr, a harmadik sekrestyés, hogy ne sejtsék... Czumbel kormányzó úr jött oda vizsgáztatni, amikor már kiszabadult, és ahogy betette a lábát, éppen csak megkezdte a vizsgát, máris megjött a Securitate és mennie kellett.

Akkor aztán elmentünk a hegyekbe. Azt mondta Czumbel kormányzó, hogy „a Mennyországban találkozunk". Az a „mennyország" az egy szép hely volt a felsőbányai hegyekben. Mi reggel korán elmentünk hozzá és együtt fölmentünk a hegyekbe, egy mohás, kellemes helyre. Ott a kispapok kérdeztek - néha még én is kérdeztem tőle - és egész nap így ment. Amikor leérkeztünk a hegyről, ő letért Fernezelyre, mi pedig elváltunk Felsőbányára. Kérdeztem tőle, hogy átmentek-e a kispapok, mert nem kérdezett semmit tőlük. „De kérdeztek ők!"- mondta. „Aki nem tud, az kérdezni sem tud... Aki viszont kérdez, az tud is!" Ezzel a vizsga be volt fejezve.

Riporter: Galambos atya tehát kispapként és aztán felszentelt papként is kapcsolatban volt Scheffler Jánossal. Milyen embernek látta őt?

Ft. Galambos Ferenc: Hát ő dolgozott. Nagyon szorgalmas volt... Hozzá tizenegy óra előtt nem lehetett bemenni. Neki napirendje volt és aszerint csinált mindent. Tizenegy órakor az irodaigazgató felküldhette hozzá azt, aki vele akart beszélni. Ő csupa szorgalom volt az egész életében, és ebből lett ő nagy.

Gyakran kijött Szatmárhegyre, ott jól érezte magát. A Barna József évfolyamtársam szőlője a domb túloldalán volt, és megtörtént, hogy a Püspök atya át is látogatott oda hozzánk. Egy nyári vakációban volt, júliusban, hogy egy délután ledőltünk és egyszer csak halljuk, hogy kopogtat valaki az ablakon. Kinézünk, és a püspök atya volt az. Hamar felvettük a reverendát, de a cingulust elfelejtettük. A püspök úr rögtön észrevette és meg is jegyezte, hogy addig nem vagyunk teljesen felöltözve, ameddig a cingulus nincs feltéve. Tehát ő a reverendára nagyon adott! Egy alkalommal például elvitt bennünket Szatmárhegyről Krasznasándorfalura. Az hozzávetőlegesen öt kilométer távolság az erdő szélén és a földeken keresztül. Természetesen reverendában mentünk. Amikor odaérkeztünk Krasznasándorfalu elé, a szakaszi erdőbe, akkor megállt és azt mondta: „Most vegyétek le a reverendát és akasszátok rá egy fára száradni". Persze nagyon meleg volt, megizzadtunk az úton. Adott egy távcsövet a kezünkbe, hogy menjünk az erdő szélére és nézzük a tájat, míg megszárad a reverendánk. Igen ám, de a mezőn, az ott dolgozó emberek meglátták, hogy két civil távcsővel figyel - azt hitték, hogy kémek vagyunk - majd reverendában mennek hárman Krasznasándorfalu felé. Már magyar világ volt akkor, és mire megérkeztünk a plébániára, ott volt a lovascsendőrség és elfogott bennünket. A püspök úr akkor felfedte a kilétünket, a plébánost pedig megkérte, hogy adjon nekik egy jó áldomást „mert nagyon ügyesek voltak és elfogtak bennünket". Szóval én nem láttam őt soha reverenda nélkül.

Riporter: Galambos atya nagyon jó kapcsolatban volt a püspökével, szerette őt...

Ft. Galambos Ferenc: Jólelkű ember volt. Csak annyit mondok, hogy első éves káplán voltam, amikor a vonaton együtt jöttünk Szaniszló felől Szatmár felé. A teológia után lesoványodva voltam, akkor ő rám nézett és csak annyit mondott: „Fiam, neked jár egy óra pihenés délután".

Hát, mi úgy voltunk vele, hogy sokszor mentünk ministrálni neki, és ebédre is meghívott bennünket. Vasárnaponként előfordult, hogy a Dónát kápolnában misézett, prédikált és meghívott minket, hogy kántoroskodjunk neki... Olyan családias volt a hangulat...

Riporter: Mint tudós, tanár, milyen volt?

Ft. Galambos Ferenc: Franciát fordított, németül, olaszul tudott, Rómában végzett, doktorátussal rendelkezett, jó könyvtára volt. Adott kölcsön könyvet is. Számon tartotta, megmondta, hogy mikor vigyem vissza. Amit magában átélt, azt a lelkiséget amit gyűjtött magának, azt a rendszerességet, pontosságot akarta átadni a papságnak, és erre nevelt minket is. A fiatalságon keresztül próbálta felfrissíteni a papság lelkiségét. Szerette a diaspórát is. A jelszava nem hiába volt az, „Hogy mindnyájan egyek legyenek"... Erre nagy gondot fordított. A különböző fíliákból is pontosan meg kellett neki írni, hány hittanórát tartottunk, hányszor volt szentmise, hány elsőáldozó volt, mit tanultunk. Külön tartott esperesi kerületi vizsgákat is, ahol megjelölte, hogy kik az elsők, tehát osztályozta is a falvakat, plébániákat.

Riporter: Galambos atya mit tudott Scheffler Jánosról a szorongattatott időkben?

Ft. Galambos Ferenc: Felsőbányai káplán voltam '50-ben. Bejöttem Szatmárra és éppen Sipos Ferenccel, illetve Rényi Ferenccel beszélgettünk a püspökség folyosóján amikor a püspök úr bejött - épp a Securitateról jött - és behívott magához, a szobájába egy beszélgetésre. Akkor volt tulajdonképpen az utolsó találkozásom vele. Leültetett és elmesélte: „A Securitate-ról jövök. Felhívtak, elmentem, és egyet kértek tőlem: írjak egy cikket a békéről. Mondtam nekik, hogy nagyon szívesen, de nem abban a lapban, amelyben szidják a pápát, szidják egyházunkat. Ha engednek egy külön lapot nekünk, abban nagyon szívesen. Volt, hogy szépen beszéltek, majd durvábban, kimentek, visszajöttek, dübörögtették az autót. Míg odavoltak én imádkoztam a rózsafüzért, és eljutottam ahhoz a titokhoz, hogy 'Aki érettünk a keresztet hordozta'. Akkor azt mondtam magamban, Uram, ha akarod én is vállalom!" Majd hozzátette: „Most te haza mégy, mondd el a Bánya-környéki papoknak, hogy a szatmári püspök egy darab kenyérért (értsük alatta: életéért) nem adja oda a hitét". Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Meglepett azért, hogy nem volt benne izgalom, szépen nyugodtan mondta el az egész történetet. Én akkor elmentem Felsőbányára és többet nem láttam őt, nem hallottam felőle.

Riporter: Scheffler János sokat gondolt a papjaira, lelkigyakorlatos írásaival a jövő nemzedékeket is tanítja, vezeti a papi megvalósulás útján.

Ft. Galambos Ferenc: Így van, ebben is látszik, hogy mennyire szerette a papjait. Ő már gondolt erre, amikor 1948-ban nyugállományba helyezték, hogy az ő konferenciáiból, lelkigyakorlatos írásaiból összeállít egy nyolc napos lelkigyakorlatot a papjai számára. Ezt a munkát '50 és '52 között írta meg ott a számkivetésben Körösbányán, és ezt hagyta örökségbe. A munkája eljutott haza, és itt aztán Honorata kedves nővér legépelte négy-négy példányba és így terjedt el. Utána én is legépeltem négy-négy példányba és szétosztottam a fiatal papoknak. Ez egy olyan lelki táplálék, hogy jobbat nem is tudott volna hagyni a papságnak.

Riporter: De hallotta, hogy aztán Scheffler Jánossal mi történt? A hírek hogyan jutottak el önökhöz?

Ft. Galambos Ferenc: Jártak hozzá, sőt, vittek még élelmet is Körösbányára. Egy nővéréről tudom, hogy többször járt oda, falusi asszony öltözékében ment a gyóntatószékbe és valamit meg-megtárgyaltak. De arról mi nem tudtunk.

Riporter: A püspök halálát hogyan tudták meg?

Ft. Galambos Ferenc: Mi csak utólag tudtuk meg. Felsőbányán voltam végig, kilenc esztendőt töltöttem ott, nem volt aki áthelyezzen.

Riporter: Aztán jóval később, 1965-ben Galambos atya volt az, aki hazahozta Scheffler János földi maradványait. Ez hogyan történt?

Ft. Galambos Ferenc: Pakocs kanonok úrnak nagy érdeme volt benne, tudniillik ő megtudta azt, hogy öt, vagy hat esztendő után lehet exhumálni a halottat engedély nélkül. Eljött ide Szatmárra, jelentette Czumbel kormányzónak, és ő engem kért meg, hogy menjek el a jialavai temetőbe. El is indultam fényképezőgéppel, és amikor megérkeztem, odamentem az ottani ortodox paphoz. Ő nagyon kedves volt, megmutatta a sírt, majd mindjárt kerítettünk egy embert, hogy kiássa. Az estig dolgozott, majd bementem Ferma Agnes-re, Jilavahoz közel Pakocs kanonok úrért, aki akkor ott tartózkodott. Hajnalban együtt mentünk vissza, akkor már két ember is dolgozott. Amikor Pakocs kanonok úr meglátta a koponyáját, azt mondta: „Itt van, ez a mi püspökünk". Találtunk még két lábszárcsontot is, ami nagyobb volt és biztosan az övé, ezeket magunkhoz vettük. Az ortodox pap felesége gyolcsból készített egy párnatok szerű dolgot, a csontokat beletettük, a pap pedig még aznap eljött velem Bukarestbe, ahol vettünk egy bőröndöt. Ebbe helyeztük a püspök földi maradványait. Az ortodox pap kiadta nekem a jó tanácsokat: a bőröndöt a vonaton tegyem fel a csomagtartóra, ne szóljak semmit, otthon mossam meg vízzel, áztassam bele borba, majd selyemben tegyük bele a koporsóba. Otthon ne doboljuk ki a dolgot, csendben helyezzük örök nyugalomra. Én hazajöttem, elvégeztem amit kellett, egy Kuritán nevű ezermester csinált neki egy bádogkoporsót, levittük a kriptába és elvégeztük a temetést. Csak Czumbel kormányzó úr, Rényi kanonok úr, én voltam lent, a kántor, egy iskolatestvér, és a rokonságból egy ember, aki itt lakott Szatmáron. Zárt kriptában Czumbel kormányzó úr elvégezte a temetési szertartást. Nem volt prédikáció, csendben történt.

Másnap az állami inspektor már Sipos kormányzó úrnál volt és faggatta. A kormányzó behívott engem, én pedig az ortodox pap tanácsai alapján elmondtam, hogy nem volt prédikáció, csak mi voltunk lent a zárt kriptában. Ennyi elég volt, el is simult minden! A városban mindenki tudta, hogy a Püspök itthon van, de senki nem beszélt róla.

Riporter: Galambos atya, köszönöm szépen a beszélgetést.

Az exhumálás képe, Pakocs Károly kanonokkal a háttérben