Mekker Vivien:

A Krisztus-közösség évében az Egyházmegyei Ifjúsági Tábort Szentegyházára szervezték. A tábor mottója: "A kedvesem az enyém, és én az övé vagyok" (Én 2,16) - volt. A plébániámról minden velem egykorú fiatal jelentkezett, mert azt hallottuk az idősebbektől, hogy egy nagyon jó táborra lehet jelentkezni.

Hétfő reggel nagyon kíváncsi és egyben izgatott is voltam, hogy milyen lesz az utazás, a megérkezés és milyenek lesznek a programok. A Székesegyház elől indultunk autóbusszal, a további megállók során pedig lassan az üres helyek is megteltek. Kilométerekben hosszú, ismerkedős út után megérkeztünk célunkhoz, ahol esős idő fogadott, de ez nem tudta megakadályozni a jókedvünket.

A csoportvezetők igyekeztek, hogy a hét során lelkileg feltöltődjünk és hogy a párkapcsolatról, szerelemről is több mindent megértsünk. Ebben segítségükre volt egy házaspár is, és két egyetemista, akik tapasztalataikról és meglátásaikról beszéltek nekünk - ezáltal vált hitelesebbé a téma számunkra. Ebben az egy hétben rengeteg jó tapasztalatot szereztem arról, hogy mennyi mindenben tudok Istenhez fordulni, és az Ő segítségét kérni.

Sok új embert ismertem meg, és velük baráti kapcsolatot alakítottam ki.
A tábor utolsó napján, egy közös csoportkép elkészítése után elindultunk hazafelé. Mindenki próbálta a maradék időt úgy felhasználni, hogy az tartalmasan teljék. Az első megállónál kezdődött a búcsúzkodás, lassan elkezdtek üresedni az ülőhelyek. A végére már csak páran maradtunk az autóbuszon. Visszaemlékeztünk a tábortűzre és minden jó pillanatra, ami az egy hét alatt történt velünk a táborban, és arra jutottunk, hogy az idősebbek, akik meséltek nekünk már a korábbi táborokról, igazat mondtak. Mert egy szép hét volt mögöttünk, ahol jól éreztük magunkat. Köszönöm!

Schlachter Kincső:

A kíváncsian és reménykedve várt nap végre elérkezett, - és én izgatottan indultam el a Székesegyház felé, ahol akkor még csak néhány ember álldogált. Szinte senkit sem ismertem. Aztán a kis csapat csak növekedett, én pedig egyre több idegen arcot láttam. Ez a felállás persze már az út során megváltozott, elkezdtük az ismerkedést, beszélgetést. Ebben nagy segítségünkre volt az, hogy a buszon mindenki mondott magáról pár szót.

Amikor a hosszú út után végre megérkeztünk a tábor helyszínére, mindenki vidáman szállt le a buszról, az esős idő ellenére. A csapat feloszlott szobákra, de nem sokáig, hiszen miután lepakoltuk a csomagjainkat és szusszantunk egyet, következtek a játékok, a Szentmise, majd a szabad foglalkozás. Így további lehetőségeket kaptunk az ismerkedésre, barátkozásra, és ezeket a lehetőségeket ki is használtuk. Talán túl jól is sikerült összekovácsolódnia a csapatnak, hiszen villanyoltás után még sokáig nem szakadtunk el egymástól - és ahogy ez lenni szokott, a kelleténél talán hangosabban szórakoztunk tovább.

Persze ennek is meglett a hatása, hiszen az álmatlanság meglátszott reggel az arcokon. A reggeli torna azonban - bár nem örvendett nagy népszerűségnek - segített felébredni a kis közösségnek. A tábor folyamán lehetőséget kaptunk mind az önfeledt szórakozásra a játékok által, mind pedig az elmélyült beszélgetésekre a kiscsoportokban. És persze a Szentségimádás, az imák, a szentmisék által az Istennel való kapcsolatunkat is ápoltuk.

Külön öröm volt számomra azt látni, hogy a csapat ennyire együttműködött, senki nem húzta a száját, amikor foglalkozások voltak - bár a szabadidőnek is éppen annyira örültünk. Nehéz lenne kiemelni egy dolgot, ami nagyon tetszett a táborban, hiszen maga a tábor, az egész hét felejthetetlen élmény volt számomra. Ami nagyon tetszett a téma (kapcsolatok) alapján folytatott beszélgetésekben az volt, hogy nem csak a felnőttek véleményét kérhettük ki, nem csak az ő nézőpontjukból figyeltük, hanem egymás nézőpontjából is. Volt olyan alkalom, hogy ezek a beszélgetések szabadidőben is folytatódtak.

A tábortűz (illetve tábortüzek) melletti énekelés és sütögetés szintén olyan dolog volt, ami szerintem mindenki tetszését elnyerte. A meghitt hangulat és a tűz szépsége emlék marad számunkra. Ha a lelki programok közül kellene kiemeljek egyet, az a Madarasi Hargita csúcsán, a kőoltárnál tartott Szentmise lenne, mert a hegy tetején olyan volt, mintha közvetlenül Isten mellett imádkoznánk. A lélegzetelállító táj is hozzátett az élményhez, és külön meglepetés volt, hogy néhányan a turisták közül is bekapcsolódtak a Szentmisébe.

A legfájdalmasabb és a legkevésbé várt pillanat a búcsúzás volt, ami után persze még egy hosszú út is várt ránk, de már elszomorított minket a tudat, hogy nem sokára el kell válnunk egymástól. A hazafelé vezető úton egy összekovácsolódott csapat utazott, akik tele voltak és vannak élményekkel, amelyeket sohasem felejtünk el. A búcsúzás pedig egy ígérettel végződött: „Találkozunk az ifitalálkozón, vagy legkésőbb jövőre ugyanitt"!

Hitter Levente fotói: