A tizedik találkozóra Gajdos Zsuzsa debreceni klinikai lelkigondozót kérte fel a Szatmári Római Katolikus Püspökség Kórházpasztorációs Irodája, hogy foglalja össze az eltelt év képzésének mozzanatait, rámutatva az ívre amit a kilenc találkozás alatt bejártak. Gajdos Zsuzsa ugyanis a kezdetektől figyelemmel kísérte a képzést, több alkalommal is előadott.

A Hildegárda plébánián rendezett programra ez alkalommal is szép számban jöttek beteglátogatók, köztük állandó résztvevők és érdeklődők, akik sokszor saját megpróbáltatásaikból erőt gyűjtve szeretnének másokon segíteni betegségük nehézségeiben.

Solomayer Sándor plébános köszöntése után, összefoglalóját Gajdos Zsuzsa Edith Stein gondolatával kezdte: „A keresztény számára senki sem idegen, mindig az a felebarátunk, akivel éppen együtt vagyunk és aki leginkább ránk szorul. Mindegy, hogy rokonunk vagy sem, szimpatikus vagy sem, erkölcsileg megérdemli vagy sem. Krisztus szeretete nem ismer határokat.”

Végigvezetve az eltelt kilenc találkozás témáit, Gajdos Zsuzsa igyekezett kiemelni a legfontosabb üzeneteket, amit egy beteglátogató magával kell vigyen látogatása során a betegágyhoz. Így elmondta, a hivatás megélésében és annak felhasználásában mások szolgálatára az első lépés, hogy felismerjük: azt Istentől kaptuk, ránk van szabva, helyettünk senki nem végezheti el. Készen kell lennünk a segítségnyújtásra bárki felé, csak így várhatjuk el, ha majd nekünk is szükségünk lesz segítségre, hogy Isten küld majd embert, aki segít vinni az életünk egy szakaszán az éppen nagyon nehézzé vált keresztünket.

A betegség sokszor eszköz, valami felé: „Az Úristen sajátságos pedagógiája szerint sokszor a betegség az, ami megállít, hogy gondoljuk újra életünk dolgait.” Egy példával mutatott rá: „Az ember végiggondolja, hogy mi a fontos az életében. Az, hogy a reggeli friss kenyérből vásároljak, vagy jó lesz az is amit délután kapok? A lényeg, hogy legyen otthon kenyér!”

A betegségben eltöltött idő lehet kegyelmi idő, ha azt úgy éljük meg, úgy használjuk fel. Krisztus reményt ad a legkilátástalanabb helyzetben is, és ez a remény a lélek gyógyulásához vezethet. Ha életünk megpróbáltatásait kihívásként éljük meg, ha szenvedéseinket fel tudjuk ajánlani, a betegség nem lesz hiábavaló, értelmetlen. Az önkéntes beteglátogatók a saját nehézségeiken túl vállalják fel mások keresztjét, melyet segítenek hordozni, ehhez azonban kiegyensúlyozottságra, belső békére és felkészültségre van szükség. A béke elengedhetetlen ahhoz, hogy meghalljuk Isten szavát: „Biztos, hogy nem egyszer kopog Isten lelkünk ajtaján, de ha már sokszor elutasítottuk nem biztos, hogy a következő alkalommal még meg fogjuk hallani. Csak akkor, ha belül csendet tudunk teremteni és oda tudjuk vinni az Úristen elé a magunk baját, betegeink gondját, amit mi nem tudunk megoldani.”

A nap végén mindenki elmondhatta, hogyan élte meg az elmúlt év képzésének találkozásait és mit szeretne továbbvinni ezekből. Mint elhangzott, sokan merítettek erőt a hétköznapi problémákhoz, a betegek látogatásához, azon túl, hogy új ismereteket szereztek feladatuk minél hatékonyabb végzéséhez. Az önkéntes beteglátogatók a jövőben is találkoznak, a képzés folytatódik az első év tapasztalataira hagyatkozva és az ismereteket továbbépítve.

Kapcsolódó hanganyag:

Gajdos Zsuzsa a Szatmári Egyházmegye Önkéntes Beteglátogatói képzésének tízedik találkozóján (2010. 11. 13).