Jézus emberszeretete példátlan a történelemben. Egész élete az emberiség szolgálatáról, tanításáról, a segítségnyújtásról szól. Magára vette bűneinket, halálával pedig megvalósította a legnagyobb csodát, megváltott az örök haláltól. Küldetéssel érkezett közénk, ez vezette, Ő pedig soha el nem hagyta feladatát. „A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ" (Jn 1,10). Kereste az embert: meghívta tanítványait, megszólította a válaszra várókat, és nem utasította el azt, aki segítségét kérte. Az igazi és első humanizmusról már megfigyeléseivel is tanúskodik: „Natánael megkérdezte tőle: Honnét ismersz? Jézus így válaszolt: Mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak, a fügefa alatt voltál" (Jn 1,48).

Szintén a jó megfigyelő portréját adja Zakeus megszólítása, amikor Jézus egy fügefáról hívja le őt, és közli, ma este nála kell megszálljon. Bűnös ember házába megy, de megtisztult embertől távozik. Megszólításában, majd beszélgetésében sem korhol, nem bánt, egyszerűen észreveszi Zakeust és a segítségét kéri. Hiszen „az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett" (Lk19,10).

Kereszt Mezőpetri határában

Eszembe jut a szamariai asszony története is. Ahogy a Megváltó leül Jákob kútjánál és várja hogy találkozzon egy segítségre szoruló emberrel. Elébe megy a segítségnyújtásnak. Itt is előbb kér, ezzel nyitja meg beszélgetőtársát, létesít kapcsolatot - "Adj innom!" (Jn 4,7). Ez egyben gesztus is, hiszen a zsidók nem érintkeztek szamariakkal. A kérést pedig ajándékozás követi, amikor Jézus maga oltja az asszony szomját, élő vízzel.

A gyógyítások, a feltámasztások, a megszabadítások, de a tanítások is mind szeretetéről árulkodnak. Ahogy maga is megvallja: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben" (Jn 15,9). Majd később: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket" (Jn 15,12). A szeretet parancsával minden addigi törvényt felülír, megajándékozva minket a folyamatos megtérés és kiengesztelődés lehetőségével.

Mindez azonban nem teljesedett volna ki, ha nem járja végig útját és nem vállalja a kereszthalált. A megváltás mozzanata bizonyítja: mindennek értelme volt, életének minden mozzanata igével van átitatva. Ezzel is üzen számunkra: a mi életünknek is célja, értelme van, még akkor is, ha néha úgy tűnik, nincs összefüggés, nincs ok és okozat. Halála előtt elmondott imájában - „Éli, Éli, lamma szabaktani?" vagyis: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Mt 27,46) - Jézus biztosan nem a félelem, vagy a csalódás hangján szól. Mi viszont hányszor mondjuk ugyanezt kétségbeesésünkben... Pedig épp Jézus ad nekünk bizonyságot arra, hogy a mi életünk sem hiábavaló, szenvedésünk nem értelmetlen, halálunk pedig nem egy végső és sötét álom.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16). Jézus pedig úgy szerette az embert, hogy szenvedést vállalt, és életét adta. Biztosak lehetünk, hogy most is itt van velünk, figyel ránk, kiül akár egy kúthoz, egy padra a parkban, ott van akár a forgalomban és várja, hogy elhaladjunk mellette, megszólíthasson és megváltoztasson. Lehet, hogy csak vizet kér, lehet, hogy a kezét nyújtja felénk, lehet, hogy egy kérdéssel állít meg. Tartsuk nyitva a szemünket, hogy meglássuk Őt, válaszoljunk szavára, ne pedig arc-lesütve haladjunk el mellette. Ingergazdag világunkban minden a figyelmünk elvonására törekszik, a villogó fények elragadják, kisajátítják gondolatainkat. Igyekezzünk nyitottak maradni a jó felé, csendesek és halkak, hogy készek legyünk válaszolni.

Nagyböjtben jusson eszünkbe a Megváltó szeretete is, amellyel évezredek távlatából is üzen, szólít, hív. Adjunk a szeretetért szeretetet, tovább azoknak, akikkel találkozunk, akiknek segíthetünk, akik ránk vannak bízva. Szóljanak bár csak annyit: „Adj innom".

Tömeg Róma egyik terén - illusztráció