Az alábbiakban az előadás szövegét ismertetjük, az illusztrációként használt, Ft. Reszler Mihályt ábrázoló fotók a Püspökség archívumából származnak:

Korunkban szinte általános vélemény, hogy: „A vallás, a maga művészi templomaival, törvényeivel és szabályaival, a maga hagyományos szertartásaival, szokásaival és papságával együtt a napi élet egyik mellékterülete lett. Amit vallásnak hívunk, az immár nem tartozik tulajdonképpeni egzisztenciánkhoz, és így nem része a társadalmi életnek, a gazdasági vagy kulturális szférának, hanem amint van területe a művészetnek vagy sportnak, úgy van végül is ezeken kívül a vallásnak is."

Pedig a vallásnak nincs valami saját területe, amelybe tartozik, hanem életünk valamennyi területének végső dimenziója! Mindenben minden, a dolgok alapja, a középpont maga, szíve minden létezésnek. Ha teljes mélységében és egészen komolyan élem, amit éppen élek, ha feltétel nélkül behatolok abba a valóságba, ami a jelen óra élete, akkor ott megtalálom Istent és benne vagyok a „vallásos térben".

Isten élettere valamennyi létterület végső és legmélyebb dimenziója, illetve ezek középpontja.

Amíg közönséges hétköznapjaimat nem vallási tényként fogom fel, addig Istent sem a templomban, sem az Eucharisztiában, sem személyes imámban nem találom meg. Ha az életem nem egyetlen imádság, akkor imám merő formaság. Ha étkezéseim nem tudatos együtt étkezések Istennel, akkor hogy lehetne ennél jobb az áldozásom? Ahhoz, hogy tudjam, mit jelent megvendégelésem az oltárnál, előbb tudnom kell élnem és megértenem bármelyik étkezésemet. Ugyanígy hasztalan adok békejobbot a templomban, ha nem nyúlok igaz szívvel az emberkezek után hét közben is, olyan szívvel, mint a békeköszöntéskor.

Nekünk, papoknak kell, mindenekelőtt ezt tudatosíttatunk és megélnünk, ahhoz, hogy a vallás, a vallásosság valóban az őt megillető helyet foglalja el világunkban, hogy valóban egzisztenciális vallás legyen kereszténységünk. Mert mint minden vallásnak, úgy a kereszténységnek is az a kockázata, hogy az élettől elszakadt ügy lesz, vallás, de csak elszigetelődve a hétköznapoktól eltávolodva annyira, hogy már csak önértékű.

Jézus ezt a tragikus életvitel-tévesztést ki akarta oldani a tudatból, és ebben találjuk a magyarázatát, hogy Szent János apostol miért döntött úgy, hogy részletesebben tájékoztat a lábmosásról, mint az Eucharisztia rendeléséről. Ezzel a legmagasabbat helyettesítette a legalacsonyabbal, a magasrendű szent szertartást a gyakorlati lehajlással és a készséggel mások szolgálatára. Üzenete így hangzik: ha az Eucharisztia nem kerül be egész életetek középpontjába, és ott nem jut kivirágzásra, nem fejti ki onnan hatását, mint mások iránti szeretet, akkor elveszíti minden értelmét. „Példát adtam nektek", „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" - ez Jézus reménye és követelése elsősorban velünk kapcsolatosan, akik különleges helyet kaptunk az üdvösség munkálásában, Isten népének megszentelése és egybegyűjtése által. Ehhez gyakorolnunk kell az önlegyőzést és az önátadást. Mert a szőlővessző csak akkor teremhet, ha elfogadja függőségét a szőlőtőtől.

A jánosi evangélium felépítésében minden szónak megvan a maga logikus helye, minden eseményt kapcsolatba illeszt a nagy egésszel, nincs semmi zavaró, semmi fölösleges benne. Szellemesen hozza kapcsolatba az utolsó vacsorával és a tanítványok lábmosásával Jézus képszerű beszédét a szőlőtőről és venyigékről, hogy így feltárja számunkra az eucharisztikus titok még nagyobb jelentőségét: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek." (Jn 15, 5)

Ez a nagy egység alapja, amely nem valósulhat meg, ha nincs önátadás, ha nincs önlegyőzés. A jánosi üzenet közös nevezőre hozva a közvetkezőképpen hangzik: Nincs Krisztus-szeretet felebaráti szeretet nélkül, nincs felebaráti szeretet Krisztus-szeretet nélkül!

Papi szeretet-közösségünk előfeltétele annak, hogy küldetésünk gyümölcsöző legyen. Előbb „családtagjaimat" kell elfogadnom és szeretnem, hogy aztán mások felé is hitelesen sugározhassam Istent, aki maga a szeretet. Hiszen az emberszeretet mindig az élő Istennek egy kinyilatkoztatása: „A szeretet Istentől való, és mindenki, aki szeret Istentől való és ismeri Istent... Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretet tökéletes lesz bennünk." (1Jn 4, 7-12) Amennyiben jól értem Szent János szavait, és élem is azokat, azt kell mondanom, hogy ez az élet miséje, mely a testvéri osztozásban és áldozatban egzisztenciális lesz. A „barátság szentségének" nevezik a felebaráti szeretetet, de nevezhetjük a „testvériség szentségének", mert ha az Eucharisztia Krisztus szentsége, akkor a felebaráti szeretet megnyilvánulása a felebarát szentsége. Ahogyan Krisztussal egyesülök a Szentostya fogadásakor, s ezt a cselekedetet „szentnek" nevezem, ugyanúgy egyesülök Krisztussal, ha paptestvéremmel és minden emberrel a felebaráti szeretetet gyakorolom. És ez a szent cselekedet mind-mind a Krisztus-közösség építését szolgálja.

Amit most mondtam, az egyszerre számonkérés, meg kihívás önmagam felé, de mindannyiunk felé is. Mert könnyen tudunk beszélni, előadást tartani mindarról, ami krisztusi szeretet, meg krisztusi közösség, no meg önátadás vagy lemondás, illetve önlegyőzés, de milyen gyorsan mellé megy valami, amikor adott helyzetben nem mondom ki a megfelelő szót, vagy fukarkodom a föltétlenül szükséges, nagyon egyszerű, de sokat jelentő gesztusokkal. Krisztus az utolsó ítéleten nem statisztikai kimutatást kér imáinkról és szentmise bemutatásainkról, nem kívánja az elolvasott könyvek fölsorolását, hanem inkább azt hiszem, hogy ismétli majd a szavakat, amelyek az irgalmasság testi és lelki cselekedetei címszó alatt ismertek mindannyiunk számára.

Azt halljuk az „új parancsban", hogy Krisztus szeretete legyen az irányadónk, „úgy, ahogy én szeretettelek titeket." - Ő nem szavakkal magyarázta ezt el, hanem élte, elénk élte. Szeretettevékenysége a lehető legmagasabb formát öltötte: az önátadást. Áldozat lett: szeretetáldozat, haláláldozat. „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért" (Jn 15, 13). Ez magától értetődően az emberi természet megfordítását jelenti. Ha az ember önként odaadja egyetlen életét ez a legkiáltóbb ellentmondás az ember elemi erejű ösztönének, az önfenntartás ösztönének, amelynek jegyében az ember az életét, mint legdrágább javát átkarolja, ahhoz szorosan odakötődik, azt megvédelmezi minden ellen, ami veszélyeztethetné. Ennek az ösztönnek a nevében bevet minden eszközt és erkölcsi törvényt, hogy a kockáztatást elkerülje, mert jelszava a túlélés. A krisztusi mottó: életét adni barátaiért, radikális lemondás az ember önfenntartó ösztönéről. Ezért ezt az áldozatot akkor éppen úgy, mint ma abszurdnak minősítették. Jézus azonban nyomatékosan igazolja: „...mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti." (Mk 8, 35). Nekünk, akik az isteni logikát hirdetjük, világossá lesz, hogy semmiképpen sem abszurd Jézus állítása, mert magunk odaadása önmagunk megtalálását jelenti, rátalálás az életre, az igazi életre. Aki már rászánta magát, hogy meghaljon önmagának, hamarosan megtapasztalja életminőségének mérhetetlen fokozódását, léte intenzívebb, kitágultabb, gazdagabb lesz, fölemelkedik, és végül átszellemül. Az eucharisztikus szavaknak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre", az az értelme, hogy erre az áldozatra mindegyikünknek készen kell állni, mint ahogy ezt Péter első levelében követeli: „Krisztus nyomában kell járnunk."

Krisztus-közösséget csak ezzel a lelkülettel és meggyőződéssel lehet építeni és éltetni. Az igazi, áldozatkész, önzetlen felebaráti szeretet minden cselekedetével naponta eucharisztiát ünneplünk, megjelenítjük Krisztus áldozatát, és általunk teljesedik az be. Mindaddig, amíg ezt alapjáig meg nem értjük, a szentmise csupán ünnepélyes rítus, mágikus kultusz alkalmazása, és az oltárnál kimondott szavaink érthetetlen formula marad, és nem hozza létre Krisztus titokzatos testét.

Ámde ha az Eucharisztiát a lábmosással kapcsoljuk össze, akkor nemcsak értelmileg és teológiailag fogjuk föl Jézus szavait, hanem egzisztenciálisan is megéljük.

„Isten népét elsősorban az élő Isten igénye gyűjti egybe, éppen ezért joggal várhatják az igét a pap ajkáról. Mivel hit nélkül senki sem üdvözülhet, a papnak, mint a püspök munkatársának első teendője, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdesse..." - fogalmaz a II. Vatikáni zsinat, a papi szolgálatról és életről szóló határozatában.

Ennek a feladatnak akkor tudunk eleget tenni, ha minden nap tudatosítjuk magunkban, hogy papi életünk arra hivatott, hogy hálaadó, odaajándékozott, emlékező, megszentelt, Krisztus felé irányuló lét kell, hogy legyen, olyan, amely üdvözített, hogy üdvözíthessen. Ebben a teljesen Krisztushoz kapcsolt létünkben a megélt hit tapasztalattá válik: „Az eucharisztikus Jézus előtt időzni, bizonyos értelemben felhasználni „magányosságunkat" arra, hogy elteljünk ezzel a jelenléttel, azt jelenti, hogy a Krisztussal való bensőségesség izzását adjuk megszentelődésünkhöz, amely örömöt és értelmet ad életünknek".

A papi élet hitelességének titka a Krisztus iránti szenvedélyes szeretet, ami Krisztus szenvedélyes hirdetéséhez vezet.

A pap akkor fedezi fel és éli meg teljesen önazonosságát, amikor elhatározza, hogy Krisztus szereteténél semmit sem helyez előbbre, és amikor őt teszi élete középpontjává.

Arra hívattunk, hogy „mindig visszatérjünk papságunk gyökereihez. Ez a gyökér, ez az alap - jól tudjuk - csakis egy valaki lehet: Urunk, Jézus Krisztus".

A Krisztussal való kötelék megtapasztalása abban áll, hogy barátságot kötünk vele, és ez után már nem tudunk elszakadni tőle, már sohasem érezzük egyedül magunkat, és nem kételkedünk szeretetében. „Az Úr barátainak szólít bennünket, barátaivá tesz minket. Ránk bízza önmagát. Az Eucharisztiában ránk bízza testét, ránk bízza Egyházát. Ezért, az ő barátaiként úgy kell éreznünk, ahogyan ő érez, azt kell akarnunk, amit ő akar, és nem akarhatjuk, amit ő nem akar. Jézus maga mondja: »Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok« (Jn 15,14)". Ez lehet a papi egység, a papi közösség alapja! Azé az egységé, amelyért az Atyához imádkozott Üdvözítőnk, s amely nem csak vágyálom, hanem kihívás és feladat is mindannyiunk számára. Eggyé lenni Krisztusban, hogy olyan közösségeket tudjunk neki ajándékozni, amelyek bennünk, papokban látják a megvalósíthatóság letéteményeseit.

A Papi élet és szolgálat direktóriuma világosan fogalmaz:

„A papszentelés az egyes papokat (...) a presbitérium többi tagjával... egyesíti az apostoli szeretet sajátos kötelékei által." Befogadják a „presbiterek rendjébe", mely olyan egységet alkot, hogy családként fogható fel, melyben a kötelékek nem testből és vérből, hanem a szentelés kegyelméből erednek." (25)

A papi testvériség és presbitériumhoz tartozás a papság jellegzetes elemei.

„A kötelék, mely a papot a presbitériumon belül a Püspökhöz köti, részesedés az egyházi gondokban és odaadás Isten népe evangelizálására az adott részegyház konkrét körülményei között." (26)

„Ezért mindenképpen törekednie kell arra, hogy papságát ne elszigetelten és egyénieskedő módon élje. Keresnie kell, hogy ápolja a testvéri közösséget, mégpedig az ajándékozás és elfogadás - paptól papnak -, a szívélyes barátság, együttérzés, vendégbarátság, testvéri feddés által, tudva, hogy a szentelési kegyelem fölemeli az emberi, lelki, érzelmi, baráti és szellemi kapcsolatokat; a rájuk áradó kegyelem a kölcsönös segítségnyújtás formájában mutatkozik meg..." (27)

„Az érett és mély baráti kapcsolatokra való képesség és azok fönntartása a szolgálat derűs és örömteli végzésében mutatkozik meg. Nagy segítséget jelent a nehézségekben, és erősíti a lelkipásztori szeretetet, mellyel a papnak különösen azon paptestvérei felé kell fordulnia, akik nehézségekkel küszködve megértésre, segítségre és támaszra szorulnak." (28)

Mindannyian tudjuk, hogy mindez szép, csak a valóság egészen más... Ezért jó újra meg újra tudatosítani, hogy az Úr, amikor küldetést bíz ránk, alapot vet nekünk. És ezt nem úgy teszi, mint aki valamilyen állással vagy elvégzendő munkával járó biztonságot nyújt, hanem Lelkének erejét adja nekünk, rányomja pecsétjét önazonosságunkra. Önazonosságunkat megtalálni azt jelenti, hogy tartozunk valakihez. Valakihez tartozni pedig azt jelenti, hogy részesedünk abban, aminek Jézus megveti az alapját. És Jézus megvetette a mi alapunkat az ő egyházában, az ő hű szent népében, mégpedig népnek pásztoraiként. Jézus evangelizált közösséget és egyben evangelizáló közösséget alapít, mivel „mindazok, akik őszinte szívvel befogadják a jó hírt, e befogadás által és a közös hit egységében összegyűlnek Jézus nevében, hogy együtt keressék Isten országát, együtt építsék, és együtt valósítsák meg életükben. Ily módon olyan közösséget alkotnak, amely maga is evangelizáló..." (EN 13)

Az Egyház elsődleges feladata és lényegi küldetése hirdetni az evangéliumot minden embernek. Ez képezi az egyház saját örömét és hivatását, ez adja meg legmélyebb önazonosságát. A mi esetünkben hivatásunk öröme, önazonosságunk közösségként azt jelenti, hogy engedjük magunkat egybegyűjteni, hogy „Isten szavát tekintéllyel hirdessük, Isten szétszóródott népét összegyűjtsük, tápláljuk ezt a népet Krisztus szentségeivel, hogy megőrizzük a hívőket annak az egységnek közösségében, amelynek aktív és élő eszközei vagyunk..." (EN 68)

Az egyház első feladata az, hogy hirdesse az irgalmasság üzenetét. Különösen ma, amikor sokan úgy élnek, mintha nem lenne Isten, nem futhat mellékvágányra, nem szorulhat mellékes területekre. Az evangélium üzenetének középpontját kell előtérbe állítania, és Isten irgalmasságának üzenetét kell középre helyeznie. Ezért nem hirdethet egy színtelen, üres, általános vallási vagy filozófiailag elvont Istent, de nem is beszélhet lekicsinylően közhelyes módon a „jó Istenről", ahogyan félelmet sem kelthet az emberekben egy ítélő vagy bosszúálló Istennel. Az egyház papjának a zsoltárok szavával kell dicsérnie Isten soha el nem apadó irgalmasságát, s Istent „minden irgalom és vigasztalás Atyjaként" (vö. 2Kor 1, 3), „irgalomban gazdagként" (vö. Ef 2, 4) kell hirdetnie.

El kell mondania az irgalomra induló Isten konkrét történetét az embereknek, úgy, ahogyan azt az Ó- és az Újszövetség tanúsítja. Meg kell magyaráznia ezt a történetet, ahogyan Jézus tette példabeszédeivel, és tanúságot kell tennie Istenről, aki Jézus halálában és feltámadásában végérvényesen kinyilatkoztatta irgalmasságát.

Isten és az ő irgalmassága üzenetének maivá válása különösen is aktuális az új evangelizáció összefüggésében. Nem olcsó alkalmazkodásról és a mai divatokhoz vagy vélekedésekhez simulásról van szó. Az új evangelizáció nem hirdethet új evangéliumot, hanem csakis az egy és ugyanazon evangéliumot kell egy új helyzetben maivá tenni. Az ige hirdetőiként csak akkor érjük el a hallgatók szívét, ha az ember szükségleteivel és szenvedéseivel szembenézve konkrét módon szólunk Istenről, és segítünk az embereknek, hogy saját életük történetében felfedezzék az irgalmas Istent. Nem használ, ha csak kritizáljuk a modern világot és a mai embert, hisz mi magunk is mai emberek vagyunk. Irgalmas szívvel kell a mai helyzet felé fordulnunk, s el kell mondanunk, hogy világunk minden felhője vagy gyakran akár sötétbe borulása fölött ott ragyog az Atya irgalmas tekintete, aki hosszan tűrő és jóságos, minden embert ismer és szeret, s tudja, mire van szüksége (vö. Mt 6, 8.32)

Elmondhatjuk az Istentől és egyháztól elidegenedett embereknek, hogy Isten kegyesen és irgalmasan akkor is közel volt hozzájuk, amikor úgy vélték, távol vannak tőle, akárcsak az apa a tékozló fiú példabeszédében, aki elébe sietett, várt rá, újból befogadta, és fiaként ismerte fel (vö. Lk 15, 20-24).

Az irgalmas szamaritánushoz hasonlóan felemeli őket az út széléről, lehajol hozzájuk, és bekötözi sebeiket (vö. Lk 10, 30-35); utánuk megy, amikor eltévednek, s belevesznek valamiféle bozótba, s akárcsak a jó pásztor, felveszi őket a vállaira - a vállainkra -, és örömmel viszi vissza őket az összes keresztény közösségébe.

Ha így teszünk tanúságot Isten irgalmáról, akkor nemcsak Istenről hirdetjük a legmélyebb igazságot, hanem az emberről is. Ugyanis az a legmélyebb Istenre vonatkozó igazság, hogy Isten önmagát ajándékozó, a megbocsátásra mindig újra kész Szeretet. Az emberre vonatkozó legmélyebb igazság pedig az, hogy Isten szeretetében csodálatosan megteremtett minket, akkor sem mondott le rólunk, amikor eltávolodtunk tőle, és irgalmasan, még csodálatosabb módon helyre is állította méltóságunkat. Mélységes megalázottságunkban leszállt közénk, hogy felemeljen és szívére vonjon minket. Ott végre nyugalmat és békét találhatunk. Szent Ágoston egy nyughatatlan élet után azzal kezdi vallomását, hogy leírja: „Te ébreszted föl bennünk magasztalásod örömét, mert magadért teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned."

Ezt az irgalom Istenére vonatkozó üzenetet csak akkor hirdethetjük hitelesen, ha az egyházban gyökeret vert és benne alapra talált emberek vagyunk/leszünk, - amint az Evangelii Nuntiandi fogalmaz, - akik:

• Isten szavában keresik az eligazítást, nem pedig szélsőséges politikai eszmékben vagy divatáramlatokban, amelyek mindig szívesen ki fogják használni rendkívüli hatásukat az emberekre.

• akik elkerülik az állandó kísértést, hogy rendre tiltakozzanak, vagyis felhagynak az epés kritikával, amit azzal akarnak igazolni, hogy őszinteség és segítőkészség vezeti őket.

• akik hűségesen ragaszkodnak helyi egyházukhoz, amelyhez tartoznak, és az egyetemes egyházhoz. Csak így kerülhetik el a nagyon is fennálló veszélyt, hogy teljesen elkülönüljenek, és azután, azt képzeljék, hogy ők Krisztus egyetlen igazi egyháza, és elítéljék a többi egyházi közösséget és személyt.

• akik megőrzik az őszinte közösséget püspökeikkel, akiket az Úr állított egyháza élére, és az egyházi tanítóhivatallal, amelyet a Szentlélek a püspökökre bízott.

• akik nem tekintik magukat az evangelizálás kizárólagos címzettjének vagy alanyának - az evangélium egyetlen birtokosának -, hanem tudatában vannak, hogy az egyház sokkal nagyobb és sokkal változatosabb, és sok egyéb módon is testet ölthet, mint éppen az ő közösségükön belül.

• akiknek egyre inkább növekszik felelősségtudatuk, buzgóságuk, elkötelezettségük és missziós szellemük.

• akik minden vonatkozásban egyetemesek, és nem szektásan beszűkültek. (vö. EN 58)

A ránk bízott Egyház anya, amely gyermekeket szül a hitletétemény erejével. Az Egyház annak a jó hírnek a letéteményese, amelyet hirdetnie kell. Mint Jézus bizalmas barátai arra kaptunk küldetést, hogy a hozzá való hűségben hozzuk világra és tartsuk meg a Vele való közösségben az Egyház gyermekeit. Nem önmagunkat, nem is saját nézeteinket, hanem az evangéliumot kell hirdetnünk, - amint már volt róla szó - amelynek nem önkényes urai vagy tulajdonosai vagyunk, hogy tetszésünk szerint bánhatnánk vele, hanem szolgái, akiknek feladata teljes hűséggel továbbadni azt. Ebben a hűséges szolgálatban leszünk csak termékenyek.

Mert, hogy termékenyek akarunk lenni, hogy gyümölcsözően akarjuk végezni szolgálatunkat, az teljesen rendjén van. De az evangéliumnak megvannak a maga törvényei, amelyek megszabják tevékenységünk jogosságát. Olyan, mintha azt mondaná nekünk: „Hatékony leszel, ha buzgón ügyelsz arra, hogy továbbra is csak munkásnak tekintsd magad, ha szorgalmadat összeegyezteted haszontalanságod tudatával, ha elfogadod, hogy a te dolgod a föld felszántása, a mag elvetése, és meggyőződéssel vallod, hogy az öntözés és az aratás az Úrra tartozik, az ő kegyelmétől függ."

Az egyház iránti szeretetünk az egyház testébe való betagozódásunkból fakadó szeretet, ami azt jelenti, hogy fegyelmet követel tőlünk. Ha egy pap nem fegyelmezett, akkor indiszkrét, az indiszkréció pedig mindig szeretetlenség. A diszkrét szeretet segít bennünket növekedni abban a „teljes tudatban, hogy oly nagy közösséghez tartozunk, amelynek sem a tér, sem az idő nem szabhat határt". Az egyházhoz való tartozás tudata segít megértenünk, hogy a ránk bízott küldetés, az evangélium hirdetése „sohasem egyszemélyi, másoktól független feladat, hanem mindig az egész egyházé. Éppen ezért, ha valahol, egy egészen eldugott helyen egy egyszerű igehirdető... hirdeti az evangéliumot, összegyűjti kicsiny közösségét vagy kiszolgáltat egy szentséget, akkor is mindig az egyház nevében cselekszik. Szervezetileg is az egyházhoz tartozik, de még sokkal inkább fűzik a kegyelem láthatatlan, szoros szálai az egész egyház evangelizáló munkájához. Azért van így, mert küldetését nem önkényesen gyakorolja, nem személyes indíttatás vezérli, hanem egységben van az egyház küldetésével és az egyház nevében cselekszik." (EN 61.)

A fegyelem nem valami díszítőelem, és nem is helyes viselkedésformák begyakorlása. Akinek fegyelmezetlen a szíve, könnyen „tömegemberré" válhat, ahogyan Szent Ignác mondja. „Tömeget" pedig azok az emberek alkotnak, akik nem urai szenvedélyeiknek. Ezért képesek megosztást szítani, megszólással bomlasztanak, hogy követőket szerezzenek maguknak, igazságtalan helyzetet teremtenek folytonos farizeusi magatartásukkal egy közösségben vagy egy egész egyházmegyén belül.

És mindaddig, míg a gonosz misztériumához, a magam vagy mások fegyelmezetlenségéhez a megbocsátás és a gyógyítás helyett más módon akarunk közelíteni, addig tovább gyártjuk a negatív ideológiákat. Addig mindig keresni fogunk, és találunk valakit, akit hibáztathatunk, beperelhetünk, kirekeszthetünk vagy megszégyeníthetünk. Mert hát valakit hibáztatnom kell boldogtalan életemért. Még a kényszeres lelkiismeret-vizsgálat sem hoz igazi eredményt. Csak meddő önelemzés marad, ha az Úr jelenlététől függetlenül keressük hibáinkat. Az a leg megfelelőbb hozzáállás, ha elkezdenénk imádkozni az Úr előtt, és könyörögve kérnénk, hogy mondja ki a hatásos szót, amely helyre tesz és hozzá vezet minket: „Fiam, add nekem szívedet" (Péld 23, 26). És ha ez megtörtént, nem szégyen megváltoztatni addigi helytelen viselkedésemet.

Nem szabad hagynunk, hogy „különféle megtévesztő tanítások félrevezessenek" bennünket (vö. Zsid 13, 9), olyan tanítások, amelyek semmit sem alapoznak meg, hanem inkább fellazítják a papi szív szilárd alapját; olyan tanítások, amelyek nem táplálják Isten hű népét.

Az egyház gyermekei vagyunk a keresztség révén, ugyanakkor egyházat kell alkotnunk, az egyházi rend szentségében való részesedésünk által. Az Egyház iránti szeretetünknek arra kell indítania minket, hogy nyilvánvalóvá tegyük az egyházat a maga szentségében, termékenységében, valamint fegyelmében, azt az egyházat, amely egészen Krisztusé és - ahogyan a Zsinat fogalmaz - „az Isten igéjét vallásos tisztelettel hallgató és bizalommal hirdető egyház".

»A szeretetben megélt engedelmességünk papi lelkiségünk alapvető része, és mint pásztorok, ugyanazon egyházi „közösség" részei vagyunk, amelyet a péteri primátus szolgál. Papi életünk akkor teljesedik ki egészen, amikor az eucharisztikus Krisztussal egyesülve (egy kenyér) az egyházi közösségben élünk (egy test). A püspökökkel való egység papi és eucharisztikus életünk részét képezi azért, hogy a presbitériumban a „szentségi testvériséget" építse«, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat megfogalmazta (Presbyterorum Ordinis, 8).

„A papságban való közös részesedés alapján tudatosítsák a papok, hogy fokozottan felelősek azokért, akik valamilyen nehézséggel küzdenek; idejében segítsenek rajtuk, ha szükséges diszkréten figyelmeztetve őket. Azok iránt, akik valamiben hibáztak, legyenek nagylelkűek, bánjanak velük testvéri szeretettel, kitartóan imádkozzanak értük Istenhez, s éreztessék meg velük, hogy valóban testvéreik és barátaik." (uo.)

Valószínűleg mindarra, ami elhangzott rámondhatjuk: mindezt már jól ismerjük. Semmi új. És igazunk van. De mennyire megélt papi életünkben a vallásos, krisztusi szeretet, amely közösséget - elsősorban papi közösséget - képes fenntartani, akkor is, amikor a másik nem úgy gondolkodik vagy él, mint én? Mennyire vagyunk következetesen irgalmasak szavainkban és tetteinket, egymással és mindenkivel szemben? Mennyire vagyunk készek fegyelmezett papi élettel tanúságot tenni arról a Krisztusról, aki elsősorban értünk imádkozott főpapi imájában?

Egy imával szeretném befejezni:

Uram, add nekem a te szemeidet,

hogy megtanuljam úgy nézni az embereket,

ahogyan Te nézed őket.

A szerető tekintet pillantását, a hit pillantását, a remény pillantását, a türelem pillantását,

mely teremtő erővel bír.

Add, Uram, hogy hinni tudjak a legkomiszabb felebarátomban is, hogy jobbik önmagává váljék, és magához engedjen Téged!

Rejtsd el szeretetszolgálati munkámban a szeretet és a remény lángját,

mosolyomban a szív melegét, mozdulataimban a határtalan tiszteletet.

Add meg, Uram, hogy Téged tiszteljelek minden emberben, hogy meglássam bennük nagyságodat, és jelenlétedet csodáljam legkisebb testvéremben és nővéremben is.

Hogy istenséged imádása az emberek tiszteletére vezessen, hogy elősegítsem országod eljöttét, az új emberiség megszületését, amelyből teljességed gazdagságával elő fogsz lépni, a föltámadt emberben, az élő emberben. Ámen.

Forrás: II. Vatikáni Zsinat Tanítása; Evangelii Nuntiandi; H. Boulad SJ: A misztikus Test, Misztika és elkötelezettség, Sámuel... Sámuel!; J. M. Bergoglio: Nyitott ész, hívő szív; W. Kasper: Irgalmasság; R. Rorh: Reménység a sötétben