Forrai Tamás SJ. a magyarországi jezsuita rendtartomány provinciálisa vezette a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak tavaszi lelki napjait március 10-én Szatmárnémetiben, 11-én Nagykárolyban, 12-én pedig Máramarosszigeten. Ez adott alkalmat arra, hogy beszélgessünk az elhangzott gondolatokról, a hétköznapokban élhető lelki életről, a célokról, a kiegyensúlyozott, boldog élet eszközeiről.

Forrai Tamás SJ. provinciálissal a hétfői előadást követően beszélgettünk

Atya az önátadás fogalmához kapcsolódva beszélt papjainknak. Hogyan építette fel előadását, hogyan bontotta ki a témát?

Én nagyon örültem, amikor tavaly hallottam, hogy az egyházmegye az önátadás témáját választotta egész évre. Úgy gondolom, hogy csak akkor tudunk valamit hitelesen átadni a ránk bízottaknak, ha magunk megéljük. Az önátadás keresztényként mindannyiunkra vonatkozik. A családban is önátadás kell, és a papságban is. Ez tulajdonképpen arra vonatkozik, hogy a saját meghívásomat igazán elfogadom, és arra valamit építek. Nekem itt a kulcskérdés az, hogy hogyan működik ez? Az a tapasztalatom, az jön erősen a szentignáci lelkigyakorlatok tapasztalatából, hogy itt az alaplogika, hogy Isten kezdeményez, megajándékoz, és, ha észre tudom venni ezt a megajándékozottságot, az felszabadít. Aki megtapasztalja azt, hogy szeretik, vannak olyan emberek, akik elfogadják, bizalmat adnak, akkor az képes ezt továbbadni mások számára is. Azt gondolom, itt van egy egészen sajátos dinamika, amit nagyon erősen kellene, különösen a nagyböjtben, de az élet minden napján, önátadás évétől függetlenül is igazán nézni, vagyis: hol tapasztalhatjuk meg az életünkben, hogy Isten megajándékoz? Hogyan tudok erre felkészülni? Mi az, ami megnyitja a szívemet az egész lényemet arra hogy észrevegyem? Én hiszem azt, hogy mindenki megajándékozott, és mégis, az emberek többsége nem érzi, kínlódik, mert hasonlítgatja magát, máshoz nézi, hogy milyennek kellene lennie, mert nem veszi észre a szépet az életében. Azt gondolom, ez mindazzal függ össze, hogy valahogyan a felszínen vagyunk. Igazán az önátadás akkor működik, akkor tudom észrevenni a jót, a szépet, a megajándékozottságot, ha a felszínnél mélyebbre megyek. És ez akkor történhet, ha igenis tudatosan próbálok félretenni, elengedni abból a rengeteg információból, a rengeteg ránk való hatásból, amit már nem tudunk befogadni. Sokkal több az információ, az inger, a jó és a rossz tapasztalat és elveszünk ebben. Valahogy, a gazdag ifjú története segít ebben. Miről szól? Két szinten beszélnek, először arról, hogy ismeri-e a törvényeket? Az ifjú mind megtette kora ifjúsága óta. Mit jelent ez? Ő egy jó ember, rá fel lehet nézni, őt Jézus is megkedvelte. De Jézus azt mondja, hogy ez nem elég. És érdekes, nem azt mondja Jézus, hogy tegyél még többet, hanem azt mondja jó, ne többet tegyél, hanem kevesebbet. Ne tegyél valamit, hanem engedj el valamit. Oszt szét a vagyonodat és gyere! Valamit csináltál, erre már lehet építeni.

Azt gondoljuk nagyböjtben, azt gondoljuk, amikor lelkesítő szakaszok vannak az életünkben, hogy Isten azt várja el tőlünk, hogy valamit még tegyünk. De érezzük a saját korlátainkat, hogy 'ez már nem fér bele', 'ez már nem megy', 'ehhez nincs energiám', 'nincs időm'. Pedig Jézus nem arra hív, hogy többet, hanem kevesebbet, de mélyebben. Merj elengedni és merj fókuszálni arra, ami igazán lényeges.

De mi segíthet minket az elengedésben, a helyes célkövetésben? Milyen eszközöket használhatunk? Ha világiaknak tartotta volna az előadást, Atya, úgy hiszem, az imádság, a szentmisék látogatása, a szentségekkel való élés lenne a tanács. De a papok életében ez magától értetődő. Nekik mit tanácsolt?

Azt gondolom, hogy nagyon hasonlóan fogalmaztam volna akkor is, ha ezt egy világi családos közösségnek mondtam volna. Próbáltam összehozni saját tapasztalatot, szerzetesi tapasztalatot, és találtam tanulmányokat is ezen a területen. A boldogságunk nagyon erősen összefügg azzal, hogy valaminek oda tudjuk adni magunkat, teljesen bele tudjuk vetni magunkat. Van egy pár alapvető elv, ami papnak, családosnak, fiatalnak, idősnek egyaránt érvényes. Így alapvetően hogyan tudok egy rendezettséget teremteni az életemben? A rendezettség azt jelenti, hogy a lényegi dolgokra jut idő: a pihenésre, a mozgásra, a szellemi táplálékra, az emberi kapcsolatokra. Ha mindezek megvannak, akkor vagyok olyan állapotban, hogy igazán tudok imádkozni is. Az imát nem úgy kell elképzelni, hogy huszonnégy órát végig robotoltam, és majd a huszonötödik órában még imádkozok. A gyóntatószékben lehet olyat hallani, hogy "belealudtam az imába". Erre én azt mondom, az a jó feltétel hogy aludj többet! Aludd ki magad, szánd rá, mert így önpusztító. A következő lépésben vizsgáljuk csak meg azt, hogyan lehet az imára is időt szánni? Az életritmusban mindennek meg kell lennie. Szintén nagyon fontos, hogy legyen egy olyan célod, amelybe teljesen bele tudod vetni magad. A boldogságunk nagyon erősen függ attól, hogy olyan célt találjunk, amiért megéri, ami jó. Az egy alaptapasztalat, nagyon sokat számít minden kereszténynél, hogy lássa az élete ívét, keresse, mi a fontos? Aki százegy prioritást fel tud erre válaszként sorolni, annak nincs prioritása! Ez valóban egy-két olyan dolog, amire azt mondhatom, hogy azért mindent oda tudok adni, és hiszem azt, hogy erre minden felnőtt kereszténynek kell, hogy legyen válasza. Nagyböjt is ebbe az irányba segít, de az is, ha visszatekintek az életemre, a különböző életszakaszokon elelmélkedek, mi volt ezekben, ami tudott lelkesíteni? Ha ezeket egymás mellé teszem, és megvizsgálom, mi volt az az ív, amiben tényleg látom a saját meghívásomat, akkor ez sokat tud segíteni a megerősítésben, tudatosításban. Ez egy szellemi, lelki munka, ehhez idő kell. Tudom, hogy mindenkinek van meghívása amit ha ő nem csinál meg, akkor senki nem csinál meg helyette, anélkül szegényebb lesz a világ. Papnak, világinak, fiatalnak, idősnek, mindenkinek van küldetése. De mégis azt látom, hogy az emberek nagyon nagy része nem találja meg ezt a célt, és ez mindenkinek nehéz. Meg kell találnunk a célt, a fókuszt, az irányt, ez az ellentéte a szétszórtságnak.

Tehát időt, arányosságot teremtsünk az életünkben, ez alapján megtalálhatjuk azt a célt, ami mellett elkötelezhetjük magunkat. De fontos egy harmadik terület is, hogy a célomat megosszam Jézussal, vigyem be az imába. Hiszen a cél nem mindig dicsőségmenet, az lehet fájdalmas, terhes. Ugyanígy, találjunk olyan keresztény közösséget, ahol erről tudunk beszélni. Nagyon sok útja van ennek mind papok, mind világiak esetében. Valahogy úgy vagyunk felépítve, hogy amikor megosztunk valamit, egyszerre meg is sokszorozzuk. Ez nem csak a jézusi kenyérszaporításra igaz, hanem a saját hittapasztalatra is. Ebben gyengék vagyunk, de erre elhív Jézus. Papságban különösen fontos, hogy olyasmiről beszéljek, amit magam is élek. Ez egy nagyon erős meghívás egy nagyböjti megújulásban is: hogyan tudom a meghívást egy teljesebb önátadás felé vinni a saját életemben? Hiszen papként és világiként is első sorban a saját lelki haladásomért vagyok felelős, csak azt tudom aztán odaadni a többieknek, a másoknak is. Különben felszínes lesz, papolás lesz, különben az nem a lényeg.