Máriás József

Scheffler János - emlékek

a Debrecen-Nyíregyházi Római Katolikus Egyházmegyében

A trianoni döntés az 1804-ben megalakított Szatmári Római Katolikus Egyházmegyét három részre szakította.  A második bécsi döntés után, „1941-ben - az öt, Szlovákiában rekedt plébánia kivételével - a Szentszék újraegyesítette. [...] A kálmándi származású dr. Scheffler Jánost 1842. március 26-án nevezte ki XII. Pius pápa a Szatmári Egyházmegye püspökévé..."¹
Dr. Scheffler János (1887. október 29. - 1952. december 6.) püspökké szentelésével helyreállt az egyházmegyei hierarchia, a főpásztor folytathatta elődeinek áldozatos egyházépítő szolgálatát. János püspök boldoggá avatása ismételten ráirányítja a figyelmet mindazokra a történelmi, egyházi és személyi vonatkozású eseményekre, amelyek főpásztori szolgálata tragikusan rövid idejéhez kötődnek. Életművének kisugárzása fénykörében osztozik az 1804-ben létrehozott Szatmári Római Katolikus Egyházmegye minden része, beleértve az 1920-ban, illetőleg 1945-ben újólag elszakított, az anyaország állami keretei közt maradt egyházközségeket is.

Dolgozatunk célja, hogy felkutassa és bemutassa - a történeti háttér vázlatos bemutatásával -, hogy Scheffler János főpásztori működése (és emléke) miként sugárzott ki és tükröződött a magyarrészi helynökség - a közemlékezetben Csonka-Szatmár - néven emlegetett egyházkormányzathoz kötődő dokumentumokban, illetőleg az oda tartozó plébániák Historia Domus-ainak lapjain.

I. Történeti előzmények

A XX. század történelmi viharai nem kímélték a magyar egyházakat sem. „A trianoni békediktátum következtében csak a veszprémi, székesfehérvári, váci, egri és pannonhalmi egyházmegye területe maradt meg érintetlenül az új magyar állam területén. Hat püspökség székhelye Magyarországon maradt (Esztergom, Győr, Szombathely, Pécs, Kalocsa és Hajdúdorog), területének egy része azonban az utódállamok valamelyikéhez tartozott. Rozsnyó, Kassa, Szatmár, Várad és Csanád Egyházmegye esetében a terület csökkenése mellett a székhelyek is az utódállamokhoz kerültek. A csanádi püspökség székhelye 1923-ban Temesvárról Szegedre tevődött át. A váradi rész irányítását Debrecenből apostoli kormányzói helynök végezte. Egerhez pedig, bizonyos adminisztratív függetlenséget megőrizve a rozsnyói, kassai, szatmári rész került."²

A szatmári egyházmegye a legnagyobb veszteségeket elszenvedők közé tartozott. A Magyarországon maradt részeken „mindössze 13 plébánia maradt.
A régi szatmári esperesi kerületből: Csenger - plébánosa: Polányi Endre, Zajta - plébánosa: Juhász János; a régi fehérgyarmati kerületből: Fehérgyarmat - plébánosa: Vanyek Ferenc, Jánk - plébánosa: Krosnyiczki József, Mátészalka - plébánosa: Molnár Károly, Nyírcsaholy - plébánosa: Kursinszky Zsigmond, Papos - plébánosa: Kirchmájer Ferenc, Pusztadobos - plébánosa: Schmelcz Lajos, Szatmárcseke - plébánosa: Lengyel József, Vitka - plébánosa: Szépi Béla; a régi nagykárolyi kerületből: Mérk - plébánosa: Székely (Stauder) Gyula, Vállaj - plébánosa: Láng Gyula; a régi beregi kerületből: Márokpapi - plébánosa: Miller János. Segédlelkészek az alábbi helyeken állomásoztak: Csengerben, Fehérgyarmaton, Mátészalkán, Mérken, Vállajon. [...] Ezen a területen nagy protestáns tengerbe beékelődve léteznek plébániáink és az egyházmegye papjai történelmi hivatásszerűen fejtik ki tevékenységüket. Ez a terület valóban missziós vagy szórvány terület. Jó példa erre a volt csengeri és fehérgyarmati esperesi kerület, mely területen 13 görög és latin pappal szemben 60 református lelkipásztor áll. Tiszta 100%-os katolikus plébániánk ezen a területen alig van, a plébániáink felén 50%-os többsége van híveinknek, viszont a másik felében lényegesen kisebbségben vannak katolikus híveink. Ugyanakkor jellemző plébániainkra a kis létszám. Ezek a szatmári és beregi falvak mindig kicsiny létszámú települések voltak és ez jellemző egy-egy település katolikus híveinek létszámára is. 1000 katolikus lelken feletti plébániánk mindössze 4 volt: Nyírcsaholy, Mérk, Vállaj és Mátészalka. Jellemző továbbá egyházközségeinkre és ezen belül papjaink anyagi helyzetére a nagy szegénység. Egynémely régebbi alapítású plébánia rendelkezett valamelyes földjavadalommal, ahol a lelkipásztor aktív gazdálkodást folytatott (Nyírcsaholy, Fehérgyarmat, Csenger, Pusztadobos, Vállaj, Mérk, Zajta)".³

Az elcsatolt részeken az állami adminisztráció is követte az eseményeket. Az anyaországban maradt területek Mátészalka székhellyel 1920-1923. között Csonka-Szatmár vármegye néven, az 1922. évi XXXV. törvénycikk rendelkezése alapján új elnevezéssel - Szatmár és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített (k.e.e.) vármegye - szerveződtek új önkormányzati egységgé.⁴

A magyarrészi területi részeken a katolikus egyház helyzetét súlyosbította, hogy itt csak elemi iskolákkal rendelkezett, sem középfokú iskolák, sem egyházi intézmények, szerzetesrendek sem működtek. A szatmári anyaegyházmegye akkori főpásztora a magyar állami hatóságokat megelőzve intézkedett az egyházkormányzat folytonosságának biztosításáról, fenntartásáról.
„dr. Boromisza Tibor magyar és katolikus lelke fájdalmas eseményeknek lett tanúja. Az ősz - akkor 78 éves püspök - szomorú szívvel nézte, mint szakad szét alatta három részre a terület. Nem volt mentség! Az egyházmegyét keresztül-kasul szelték a trianoni határok, amelyeken román, cseh katonák állták el az utakat. [...] 1924. évi utolsó főpásztori útja is a magyar területnek szólt. Amikor ez útja alkalmával átlépett a Főpásztor a magyar területre, hűséges magyarországi híveitől egy virágcsokrot kapott, amely magyar nemzeti színekbe volt becsavarva. A drága »boríték« egy nemzeti színű zászló volt... Az agg püspök csókot adott a zászlónak. Csókjával aztán el is búcsúzott a magyarnak maradt földtől".⁵ Az egyházkormányzat zavartalan működése érdekében 1921 őszén Székely Gyula mérki plébánost⁶ kivételes megbízással nevezte ki a magyar terület esperesévé. A kivételes megbízatás 1923. október 1-én a magyarországi területre kiterjedő joghatósággal püspöki helynökké való kinevezéssel nyert új, magasabb rendű hatáskört. Első intézkedései közé tartozik a négy esperesi kerületből származó plébániák két esperesi kerületbe - a Szamoson inneni és a Szamoson túli - való átszervezése. Az anyaegyházzal való kapcsolattartás mind nehezebbé vált. A jobb működés érdekében „az Apostoli Szentszék és a román kormány között létrejött konkordátum folytán a Pápa Őszentsége a szatmári püspökség magyar területen maradt részén 1929. július 21-én kelt elhatározásával Apostoli Kormányzóságot létesített és annak apostoli kormányzójává engem nevezett ki" - olvashatjuk Székely Gyula dr. pápai protonotárius, apostoli kormányzó visszaemlékezésében.⁷ Az 1929-ig terjedő időszakban újabb lelkészségek létesülnek - Csegöld (1925), Zsuzsannamajor (1926), Vásárosnamény (1926), Nyírmada (1928), Nagyecsed (1929), Beregsurány (1929) -, minek következtében az apostoli kormányzó, a hatékonyabb és eredményesebb egyházkormányzás érdekében, három esperesi kerületbe - mátészalkai, fehérgyarmati és vásárosnaményi - osztja a plébániákat, melyek száma a következő években tovább gyarapodik. 1939-ben az apostoli kormányzóság 22 plébániája 48 áldozópapot számlált.

Az első bécsi döntést követően új helyzet állt elő: 1938 novemberében 16, a Kárpátaljára történt bevonulást követően, 1939 márciusában pedig újabb 24 plébániát csatoltak Magyarországhoz. 1939. július 17-én a Szentszék megszűntette az ungvári és mérki apostoli kormányzóságokat és egy újat hozott létre, amelynek kormányzója dr. Madarász István kassai püspök lett. Szatmárrészi helynökévé Székely Gyula apostoli protonotáriust, mérki plébánost nevezte ki. Ez időszakban változás történt az anyaegyházmegye életében is. Fiedler István püspök 1939-ben - a rongyos gárda miatti sorozatos bukaresti támadások miatt - történt lemondása után a Szentszék Márton Áron erdélyi püspököt nevezte ki apostoli kormányzónak.⁸ Szatmári helynöke előbb Szabó István pápai prelátus, 1941. október 1-től pedig Pakocs Károly kanonok lett s maradt Scheffler János 1942. március 26-án kihirdetett főpásztori kinevezéséig.

A mérki Apostoli Kormányzóság történetéhez a már említett Szatmári (Franzen) Károly munkája és Székely Gyula visszaemlékezése mellett dr. Schmidt Béla monográfiája nyújt részletes betekintést.

Püspöki szolgálat vészterhes időkben

Scheffler János püspök igen nehéz történelmi időkben lett a szatmári egyházmegye főpásztora. Első pásztorlevelében - a püspöki jelszava: „Hogy mindnyájan egyek legyenek" értelmében - kérte: „hogy mindnyájan valóban egyek legyünk; hogy az egyházmegyének 20 éven át külön élt három darabja jogilag és lelkileg, szeretetben újból összeforrjon Isten országának építésében és szépítésében..." Felelőssége tudatában adott hangot elkötelezettségének: „E nagy feladatnak minél tökéletesebb megvalósításáért egész életemet oda akarom adni és Szent Pállal mondani: »Én pedig szívesen feláldozok mindent, sőt magam is áldozattá leszek a ti lelketekért«" (2Kor 12,15).⁹ Váteszi szavak! Építő püspök kívánt lenni, különösképpen a lelkek építője. A háborús viszonyok közepette is különös gondot fordított a hívek lelki életének biztosítására, új lelkészségek létrehozására. Körleveleiben nyomon követhető az a gondoskodás és atyai szeretet, amellyel a volt magyarrészi kormányzóság híveit és plébániáit is övezte. Témáik, a benne foglalt gondolatok igen sokrétűek: a gyakorlati keresztény élet, a templomok és iskolák állapota, a családok hitélete, a hittantanítás felelőssége, a papok kitartása és hűsége az egyházhoz, a háború és következményei, a deportáltakért érzett aggodalom, az igazságos békéért való könyörgés egyaránt hangot kap bennük.

Különös gondot viselt a kis közösségeket alkotó hívek egyházi szerveződésére. Az 1942. augusztus 15-én keltezett körlevelében olvassuk: „Isten segítségével még az ősz folyamán szeretném megszervezni a tiszakerecsenyi lelkészséget, ahol sok száz lélek szomjúhozza Isten igéjét, Krisztus kegyelmét és szent testét. A plébánia megszervezésére fiatal, missziós lelkű papot keresek. Aki erre is igazán apostoli munkára, a vele járó szegénységre és alázatosságra kedvet kap és tehetséget érez, jelentse azt közvetlenül nekem, akár írásban, akár élő szóban. Isten áldása és jutalma fogja önfeláldozó vállalkozását kísérni." A felhívás visszhangra talált. Az 1943. évi 1. körlevélből értesülhetünk arról, hogy „1942-ben sikerült állandó lelkészt küldeni Aporházára és Tiszakerecsenybe". Az előbbi helyen László (Franzen) Károly, a másodikon pedig Csaba (Czumbel) Lajos kapott megbízást a lelkészség megszervezésére. Ugyanez a törekvés folytatódott 1945-ben is, amikor Kölcse és Hodász önállósodása tárgyában született főpásztori döntés. Az előbbi helyre december 4-én Toma György, az utóbbira, december 13-án Luczky Ferenc kap kinevezést. A háborús viszonyok okozta anyagi nehézségek enyhítésére több ízben is adományok küldésére biztatja a plébániákat. Az 1943. évi 3. számú körlevélben nyugtázza a beküldött támogatásokat, többek közt Aporháza, Beregsurány, Csegöld, Fehérgyarmat, Jánk, Márokpapi, Mátészalka, Mérk, Nagyecsed, Nyírcsaholy, Nyírmada, Papos, Pusztadobos, Szatmárcseke, Tiszaszalka, Tyukod, Vállaj, Vásárosnamény, Vitka, Zajta, Zsuzsannamajor plébániáiról.

A kapcsolattartás folyamatosságáról, intenzitásáról, rendszerességéről vall Scheffler János püspök pasztorációs tevékenységének naplója, amelyet a Szatmári Római Katolikus Püspökség levéltárában lapozhattunk fel. Benne nyomon követhettük a bérmautakat: 1943. május 4-én Vállajon, 5-én Aporházán és Zsuzsannamajorban, 11-én Mérken; 1944. május 6-án Pusztadoboson, 7-én Vásárosnaményban, 8-án Nyírmadán, 9-én Tiszaszalkán és Lónyán, 10-én Tiszakerecsenyben, 11-én Vitkán, 12-én Nagyecseden, 13-án Nyírcsaholyon, 14-én Mátészalkán és Kántorjánosiban, 15-én Paposon szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. A naplóban annak is nyoma van, hogy 1942. május 31-én délután Aporházán beszélt a hívekhez, hogy 1943. május 6-án Karulypusztára látogatott, hogy 1944. április 22-én Vállajon szentóra keretében prédikált, 23-án pedig személyesen iktatta be Bot Pált a plébánosi tisztségbe.

A közelgő front aggodalommal tölti el hívei sorsát illetően. Papjait maradásra buzdítja, arra kéri, ne hagyják el egyházközségüket, a rájuk bízott nyájat. A Romániában 1945. március 6-án, a Groza-kormány megalakulását követően Erdélyben az előző év végén bevezetett szovjet közigazgatás újra román kézbe került, ami előre vetíti az újabb igazságtalan békét, megpecsételi az alig három éve újra egységessé vált szatmári egyházmegye sorsát. Az 1945. január 20-án megkötött szovjet-magyar fegyverszünet előre vetítette a trianoni határok visszaállítását. A történelmi Bereg, Ugocsa és Szatmár megye anyaországi részein a közigazgatóság is újraszerveződik. Előbb Szatmár-Bereg vármegye néven, később Szatmár, Ugocsa, és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye elnevezéssel szerveződik újjá, ugyancsak Mátészalka székhellyel.¹⁰ Ezzel egy időben egyház-kormányzatilag is lépések történtek. A trianoni döntést követő idők mintájára Scheffler János püspök újra létrehozta a magyarrészi helynökséget.  Az 1945. április 11-én keltezett IV. számú körlevelében az alábbiakat közli: „Püspöki helynök Fehérgyarmaton. Az egyházmegye középpontjával való érintkezés nehézsége miatt Bart Mihály p. kamarás, fehérgyarmati esperes urat a volt mérki apostoli kormányzóság területére kineveztem általános helynökömmé és felruháztam azokkal a jogokkal, amelyeket a múlt évben a felvidéki főesperes urak kaptak, főképpen házassági felmentések és átmeneti jellegű személyi intézkedések tekintetében."¹¹ Ezzel szinte egy időben Scheffler János püspök a magyarországi püspöki birtokok tárgyában levelet írt a magyar kultuszminiszterhez, amelyben az alábbi sorok olvashatók: „Fehérgyarmaton levő helynököm, Barót Mihály esperes is írt levelet a Tanácsos úrhoz. [...] Mély tisztelettel kérem Nagyméltóságodat, hogy válaszát nb. Barót Mihály püspöki helynök úr címére, Fehérgyarmatra küldeni szíveskedjék."¹²

Amíg lehetséges, a személyes kapcsolatok is folytatódnak. Scheffler János püspök 1945. május 31-én részt vesz a vállaji ünnepi körmeneten, szentbeszédet mond; még aznap Mátészalkán ő vezeti az utolsó májusi ájtatosságot, június 1-én ugyanott első pénteki nagymisét celebrál; június 3-án Fehérgyarmaton mutatja be a legszentebb áldozatot és prédikál a híveknek. 1946-ban újabb bérmakörutat tesz a magyarrészi területen. Május 25-én Zajtán, 26-án Fehérgyarmaton, 27-én Márokpapiban, 28-án Beregsurányban, 29-én Szatmárcsekén, 30-án Kölcsén, 31-én Császlócon, június 1-én Csegöldön, 2-án Csengerben, 3-án Pátyodon és Tyukodon bérmált sok száz fiatalt. Az ünnepi szertartást megelőző estéken szentbeszédet, buzdítást tart a híveknek. Az augusztus 24-én keltezett körlevél e látogatások mérlegeként olvasható: „A jó Isten segítségével április, május és június havában az egész szatmári egyházmegyét végiglátogattam, nemcsak a román és magyar közigazgatás alatt álló területeket, hanem a felvidékieket is. [...] Igen sok községben buzdítottam a népet hűséges kitartásra szent, krisztusi hitünk mellett, és vigasztaltam őket súlyos megpróbáltatásaikban. A főbb középpontokban a paptestvéreket is együtt láthattam, és egyházmegyénk közös ügyét megbeszéltük. [...]   Ezek az apostoli közlekedési eszközökkel tett utak örökké emlékezetesek maradnak számomra. Népünk, hála Istennek, minden nehézség közepette is szereti az Úr Jézust és Egyházát, szereti hitét és templomát. Minden nap imámba foglalom szeretett híveimet, messze távol sóvárgó hozzátartozóikat - és minden este megáldom őket. Isten velünk van és békésebb időket fog adni." Scheffler János püspök nagy gonddal és pontossággal vezetett pasztorációs naplója megőrizte annak emlékét, hogy 1946. június 3-án Fehérgyarmaton esperesi kerületi papi ülésen vett részt, 11-én Mátészalkán csendes misét mondott, rövid buzdítással, november 14-én Vállajon misézett. Barót Mihály vállaji helynök 249/1947. jelzetű 1947. május 29-én keltezett körlevelében a Főpásztor újabb látogatásáról ad hírt. „Örömmel hozom a Paptestvéreim tudomásra, hogy Püspök Urunk június hó 8-án, vasárnap, Mátészalkán pappá szenteli egyházmegyénk végzett papnövendékét, Zólyom Sándor szerpapot. Elrendelem ezzel kapcsolatban, hogy e napon minden pap emlékezzék meg a szentelendőről a szentmisén." Ugyane körlevélben tudatja a június 9-i papi gyűlést. 1947. június 7-én ugyanott, Pintér Lászlóval, a nagyváradi egyházmegye debreceni helynökével mutatott be szentmiseáldozatot; ugyanaznap Mátészalkán volt szentóra a paptestvérekkel, 8-án pappá szentelte Zólyom Sándor teológust, 9-én papi gyűlést tartott. Ez volt a magyarrészi területen végzett utolsó főpásztori szolgálata.

A kapcsolattartás szoros voltáról tanúskodnak a szatmári püspöki levéltárban az 1945-1948-as esztendők iratforgalmát rögzítő iktatókönyveinek fóliánsai. Ezek lapjain nyomon követhetők a Barót Mihály helynök által beküldött jelentések: 1945-ből három, 1946-ból nyolc, 1947-ből három. Sokat mondó tény, hogy az 1947-ben küldöttek közül kettőt magánlevélként regisztráltak. Az említetteknél - valószínűsíthető -, hogy sokkal több jelentés érkezhetett a püspöki aulába. Erre sokat sejtető magyarázatot ad az 1946. február 18-án beiktatott, kézzel írott helynöki levél egyik mondata: „Nagyon hálás lennék, ha alkalmilag Túrterebesivel meg tetszene üzenni, hogy jónak látja a Püspök atyám ezt a dolgot..."¹³ Ebben arról is értesíti a Főpásztort, hogy „én valószínűleg csak március elején, valószínűleg 4-én megyek át. Márciusban ugyanis mint kettős birtokos kapunk ismét határátlépőt, s ezzel biztosított az átmenés". E pár sor két jelzést tartalmaz: az említett név mögött Túrterebesi (Mekker) György, az egyházmegye jogásza rejtőzik, másfelől arról is eligazít, hogy a helynök személyes átutazásai, bár a határok végleges megvonását szentesítő párizsi béke még nem jött létre, már ebben az időben sem voltak zavartalanok. Az iktatókönyv arról is „tudósít", hogy Scheffler János hivatalos és személyes ügyek intézésében egyaránt intézkedhet. Az atyai figyelmesség jele, hogy mennyire aggódik papjaiért. Az 1946. január 17-én kézzel írott levelében - a helynökhöz fűződő bensőséges kapcsolatról árulkodik a címzett megszólítása: „K. Miskám!" - tesz említést arról, hogy „nem jó, ha papjaink idegenben elkallódnak."¹⁴ 1946. június 18-án köszönti Juhász Jánost aranymiséje alkalmából, rendelkezik a papi áthelyezési ügyekben, a budapesti román konzulátuson közbenjár - 1947. január 18-án iktatott levél - a román honos magyarországi papok visszajövetele ügyében, 1947. július 12-én és augusztus 4-én a Budapesten tanuló teológusok tanulmányi útlevele igazolása tárgyában. A magyarrészi területek egyházmegyei kötődését kívánta erősíteni azzal a főpásztori döntéssel is, amellyel 1947. október 22-én Barót Mihály helynököt mesterkanonokká, ugyanazon hó 29-én pedig Luczky Ferenc helynöki titkárt püspöki tanácsossá nevezte ki. Az iktatókönyv utolsó vállaji vonatkozású bejegyzése egy 1947. évi, december 2-án keltetett levél, melyben a helynök Zsinati bizottság kinevezését kéri három aktuális kérdésben.

Ez utóbbiak voltak az utolsó intézkedései, amelyek a vállaji helynökségre vonatkoztak. Az ok nem csupán a párizsi békeszerződéssel megmerevített határok átjárhatatlansága, a kapcsolattartás ellehetetlenülése, hanem a román államnak a katolikus egyházzal szembeni önkényes és diktatórikus intézkedései. 1948 áprilisában megszűntette a szatmári és nagyváradi püspökségek önállóságát, a Hivatalos Közlönyben augusztus 4-én megjelent kormányrendelet csak két római katolikus püspökséget - a gyulafehérvári és a jászvásári - ismert el, a többit az említettek helynökei útján kormányozhatják. Pacha Ágoston és Scheffler János püspököt nyugdíjazzák. Scheffler János szeptember 25-én tiltakozik az önkényes intézkedés ellen, annak hatálytalanítását kéri, arra hivatkozva, hogy semmilyen kormányrendelet nem írhatja fölül a Szentszéktől kapott kinevezést. A hatalom nem hátrál, még kegyetlenebb intézkedésekkel kívánja ellehetetleníteni az egyházi életet. Scheffler Jánost 1950. május 23-án Körösbányára internálják, 1952. március 10-én letartóztatták.

Lassú elszakadás az egyházmegyei központtól

Az előbbiek már érzékeltetik a kapcsolattartás elnehezülését, ellehetetlenülésének folyamatát. Az anyaegyházmegyéhez kötődés jele, hogy Barót Mihálynak a debreceni püspöki levéltárban föllelhető 7/1946. számú helynöki körlevelében még az olvasható, hogy „a direktóriumok az 1947. évre Szatmárról fognak érkezni". De ugyanez év februárjától kezdődőleg eljutnak hozzá a Mindszenty József hercegprímás kézjegyével ellátott egyházi dokumentumok is

Az 1947. február 10-én megkötött Párizsi béke kimondta a trianoni határok visszaállítását, bár az addigiaknál is jobban megnehezítette, de nem lehetetlenítette el a kapcsolattartást.

Ez minden bizonnyal összefügg a román kormánynak az egyházjoggal ellentétes intézkedésével. A püspök működési engedélyének megvonását „a magyarországi részek vikáriusán, Bart Mihályon keresztül a magyar püspöki karnak is megüzente", továbbá, 1948. október 15-én írott latin nyelvű jelentést írt a Szentszéknek, melyben szóvá teszi, hogy „a magyarországi részek vikáriusával való érintkezés szinte lehetetlenné vált".¹⁵ Lehetetlenné vált a legális csatornákon. A titkos futárok által a levélbeli kapcsolatszálak élők maradtak. Beszédes jele ennek, hogy Baróti Mihály révén jutott el a címzettekhez Scheffler János által a körösbányai száműzetése helyéről írott levele - „litterae dimissorialis". A budapesti egyetemi templomban Kovács Vince váci segédpüspök által 1950. április 16-án, fehérvasárnap fölszentelt két szatmári papnak - Cserháti Istvánnak és Tircsi Istvánnak -, virágnyelven, kódoltan fogalmazott biztatása az alábbi üzenetet tartalmazza: „Kedves Fiam! Nagyon sajnálom, hogy a kettős esküvőn nem lehetett részem. Azért ezúton kívánok mindkettőtöknek igen sok áldást. Ápoljátok szívetekben az első naptól kezdve a legszentebb szeretetet és legyen jelszavatok: az én szerelmesem az enyém és én az övé. Ez az igazi erőforrás az élet küzdelmeihez. Imádkozzatok, hogy hamarosan láthassuk egymást. Ez új munkakörömben is állandóan család közt élek. Úgy érzem, a szívem összetart benneteket. Nem baj, hogy áthelyeztek. Nagybánya vidékén is aranyat bányásztunk, a Körös völgyében is azt teszem. Az itteni még tisztultabb és salaktalanabb. Jól esik, hogy a közért áldozhatom magamat, - egészen a mai modern idők stílusában. Tudom, munkám nem vész el. Nektek fiataloknak - mindnek - meg azt üzenem: Sokat és alaposan tanuljatok. A szakmátokat minden vonalon sajátítsátok el... Mindnyájatokat atyai szeretettel ölel, 1950. VI. 21. Atyád".¹⁶

Néhány gondolat erejéig időzzünk még el a körösbányai száműzetés hónapjainál. Az előbb idézett szöveg stílusában született több más, a Szatmári Püspök Levéltárban a Scheffler János hagyatékban megőrzött levél, üzenet is, amely a Tempfli Imre által gondozott, az előbbit is tartalmazó kötetben olvasható. Belőlük mély hit, az egyház iránti töretlen elkötelezettség, lelki nyugalom árad. „Eg. jó, közérzetem is. Hisz otthon vagyok. Jó Atyám szeret: a főmondatot teszem most és várom további vezényszavát. - Készen! Igen jó ügyet szolgálok. E tudat vigasztal" (1950. IX. 16). „Jó az I., nem hagy el. És ha elszakít mindentől és mindenkitől, áldott legyen már előre ezért is. Miért legyen jobb dolgom, sok-sok testvéremnél. [...] Minden a lélek és a lelkiek. T.reimnek is azt üzenem. Alku nincs az elvekben!" (1951. III. 24-25.) „A világról keveset tudok, úgy látom forog nélkülem is - és én is élek nélküle, úgy mint (egy) teljesen gondtalan gyermek. Hiszem, a helyemen vagyok. És ez elég. A Főnök úr nagyon de nagyon is (jó). Bármikor szeretettel fogad, még éjjel is rendelkezésemre áll. Nem mondja, de biztos vagyok benne, hogy lényegileg meg van velem elégedve. Hiszen a kedvét keresem. És ez neki mindig elég. Ritkán található Ilyen! Olyan kevéssel beéri, de feltétlen hűséget és megbízhatóságot kíván" (1951 Húsvét táján). Az utolsó fennmaradt levélben írja: „Az Isten eddig is gondoskodott, ezután sem fog elhagyni [...] Életem nem önálló érték, csak amennyiben Neki használhat még. Ha igen, Ő fenntartja; ha nem kívánja megtartani, az annak a jele, hogy már nem óhajtja szolgálatomat. Ez esetben nekem is jó Nála. Áldott legyen szent neve mindenért. A próbákért is! [...] Mindenkivel találkozni óhajtok Otthon. Csak ezért érdemes élni" (1952. február 26.). Artistes, azaz a Főpásztor küldi a levelet paptestvéreinek, a püspöki aula szolgálattevőinek. Többet nem küldhetett. Révész Gábor, püspöki titkár emlékeit felidéző cikksorozatában¹⁷ ennek okára is fény derül: „1952. március 10-én letartóztatták. Ennek hírét a vaskohi plébános tudatta velünk: »János bácsit bevitték a kórházba«". A börtönben eltöltött hónapokról alig tudunk valamit. [...] 1952. szeptember 12-én szállították át a hírhedt zsilavai börtönbe, a II. szekció 25-ös cellájába, ahol mintegy harmincadmagával raboskodott. Börtöntársainak későbbi vallomásai mind-mind arról tanúskodnak, hogy a szenvedést türelemmel viselte, sorsát Isten akaratában megnyugodva fogadta. [...] Három hónap múlva, 1953. március 7-én, Szatmárról Csicsókeresztúrra utazva megálltam Désen, a ferenceseknél, ahova rendszeresen bejártam. P. Anaklét és P. Benedek Fidél tartományfőnök szomorúan fogadtak. »Körösbányáról kaptuk a hírt, harmadrendi ferencesek hozták, hogy a helyi néptanács az alábbi értesítést kapta: Scheffler Ioan 1952. december 6-án, Zsilaván agyvérzésben meghalt«".¹⁸ Az Állami Egyházügyi Felügyelőség csak egy igen rövid, szűkszavú gyászjelentést engedélyezett: „EMLÉKEZZÜNK meg †JÁNOS szatmári püspökről, aki főpásztori szent hivatásának áldozataként Zsilaván 1952. december 6-án, életének 66., papságának 43., püspökségének 11. évében meghalt."¹⁹

Fentebb említettük, hogy 1947-től kezdődőleg a vállaji helynökség egyházi élete mind szorosabb szállal kötődött a magyarországi egyházi hierarchiához. Az esztergomi körlevelek mellett 1949 szeptemberétől megjelentek az egri főegyházmegyében keltezettek is. Barót Mihály helynök továbbítja a püspökkari döntéseket, a helynökség bekapcsolódik az országos egyházi rendezvények sorába. A debreceni püspöki levéltárban megtalálható a Magyar Püspöki Karnak 1948. november 3-án keltezett közleménye, amelyben kinyilatkozzák Mindszenty József iránti hűségüket, tájékoztatják híveiket az állam egyházellenes intézkedéseiről. A közlemény aláírói közt ott találjuk Barót Mihály szatmári püspöki helynök, Pintér László nagyváradi püspöki helynök és Tost Barnabás rozsnyói apostoli adminisztrátor, kassai káptalani helynök nevét.

Az 1950. május 10-én keltezett VII. számú köriratban Barót Mihály helynök arról értesíti a papságot, hogy „a Sacra Congregatio de Sacramentis 1950. április 3-án kelt 1598/1950 számú magas értesítése szerint a Szentséges Atya az egri érsek úr közbenjárására egy évre bérmálási facultást kegyeskedett engedélyezni nekem, kizárólag a helynökség római katolikus hívei számára". A május 2-i köriratban közli a bérmálások naptári rendjét. Szeptember 26-án dispozíciót ad ki: Cserháti Istvánt Mérkre, Tircsi Istvánt Zajtára, Homoki Jánost Nyírcsaholyba nevezi ki segédlelkésznek.

Az 1951. február 24-i körirathoz csatolt záradékban dr. Tóth Miklós helynökségi titkár közli a papsággal: „Valószínű, a napokban Helynök Urunkon súlyos műtétet hajtanak végre. Kérjük paptestvéreinket, hogy imáikban emlékezzenek meg beteg Helynök Urunkról." A budapesti kórházból érkezik az utolsó körirat - IV/1951. - Barót Mihály aláírásával, 1951. március 19-én. A következőt, 1951. április 14-én már dr. Szíves Béla, a helynökségi ügyek ideiglenes vezetője jegyzi. Közli a papsággal és a hívekkel Barót Mihály halálhírét, továbbá azt is, hogy Pintér László debreceni vikárius temette a fővárosi Farkasréti temetőben. Hamvait a hatvanas években hozzák haza és helyezik örök nyugalomra a vállaji temetőben.

Ez időszakban, jelesen 1950-ben, a helynökség - Barót Mihály helynök, vállaji plébános vezetése alatt - három esperesi kerületre tagolódott. Főesperes: Juhász János, zajtai plébános. (A plébániák neve után közöljük a plébánosok és káplánok nevét.) A mátészalkaihoz - esperes: dr. Piskolti Ferenc - tartozott: Aporliget - László Károly, Hodász - Marosvári György, Kántorjánosi - Leszo Károly, Mátészalka - Homoki Ferenc, sl.: dr. Papp Ferenc, Mérk - Juhász Ferenc, sl.: dr. Cserháti István, Nagyecsed - Farkas János, Nyírcsaholy - dr. Piskolti Ferenc, sl.: Homoki János, Ömböly - Asztalos Lajos, Papos - Nádassy László, Terem - Scheuermann Károly, Vállaj - Barót Mihály, sl.: dr. Tóth Miklós; a fehérgyarmatihoz - esperes: Várhelyi László - tartozott: Csegöld - Pintér József, Csenger - Kohányi István, Fehérgyarmat - Gyulai Mihály, sl: Szerdahelyi Antal, Jánk - Korompai Baumgartner Alajos, sl.: Zolyom Sándor, Kölcse - Ritli Gyula, Pátyod - Zagyva Sándor, Szatmárcseke - Várhelyi László, Tyukod - Gyarmati Károly, Zajta - Juhász János, sl.: Tircsi István; a vásárosnaményihoz - esperes: dr. Szíves Béla - tartozott: Beregsurány -Pirsolszky Ferenc, Gulács - Tomka Imre, Márokpapi - Galambos János, Nyírmada - Bocsánszki Imre, Pusztadobos - dr. Szíves Béla, Tiszakerecseny - Bezzegh József szalézi atya, Tiszaszalka - dr. Paál László, Vásárosnamény -Luczky Ferenc, Vitka - Halmos Vendel.²⁰

Barót Mihály halálával lezárul az az időszak, amely névlegesen még a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyéhez kötötte az anyaegyházmegye magyarrészi terület plébániáit. Története, a helynök halála után, új fordulatot vett, megindult a magyar katolikus egyházszervezetbe való beépülés folyamata. „1951-ben Eger vette át az irányítást, az egri érsek szatmári apostoli kormányzói minőségben volt ordinárius. (Egerben ekkor külön irodai igazgatóság létesült az ún. Északi Részek ügyeinek intézésére.) A Szentszék 1982-ben a Kassai, Rozsnyói és Szatmári Egyházmegye magyarországi területét az Egri Főegyházmegyéhez csatolta. Ezt a döntést a Vatikán a Szatmári, a Rozsnyói és a Kassai Egyházmegyében élő papság akarata és szándéka ellenére hozta meg, akik e határozattal azt sérelmezték, hogy Róma ezzel - a II. Vatikáni zsinat egyik döntésére hivatkozva, miszerint az egyházmegye határainak egybe kell esnie az országhatárral - szentesítette a trianoni határokat. Kádár László egri érsek azonban megígérte, hogy a csatolás megtörténte után nem eszközöl semmi változást az Északi Rész kormányzását illetően, és ígéretét be is tartotta."²¹

A múlt század kilencvenes éveiben vetődött fel az új egyházmegyei határok megvonásának terve és igénye. Ennek kimunkálását követően „II. János Pál pápa az 1993. május 30-án, pünkösd ünnepén kelt Hungarorum gens kezdetű bullájával megváltoztatta a magyar katolikus egyház szervezeti felépítését."²² Ezen intézkedés gyümölcse a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye, amely az egri érsekség keleti és a Szeged-Csanádi püspökség északi területeit öleli fel, beleértve a szatmári egyházmegye valamikori magyarrészi helynökséget is, mely a mai mátészalkai esperesi kerülethez tartozik.

A Historia Domus - az emlékezet dokumentuma

Az emlékek keresésében legfőbb írott forrásként a Historia Domus-ok (a továbbiakban: HD) szolgálhatnak, azok a dokumentumok, amelyek rendszeres vezetését János püspök nemcsak szorgalmazta, hanem meg is követelte. Az 1945. évi II. számú körlevélben olvashatjuk: „...a mai történelmi idők igen sok érdekes és értékes adatot nyújtanak (események, kimutatások, árak, stb.). Ezeket a lelkész urak gyűjtsék nagy gonddal és alkalmas időben feldolgozva vezessék be az évkönyvbe. Szatmár, 1945. március 2-án a Szent Szív péntekén †János püspök". Sipos Ferenc, néhai szatmári kormányzó idézi a főpásztor szavait: „ebben őrizzük meg múltunkat a jövő számára".  Felhívásának, utasításának azzal is nyomatékot adott, hogy a HD-köteteket rendszeresen bekérette, ellenőrizte azok vezetését, megjegyzéseket fűzött hozzá. Bizonyság erre például a csengeri bejegyzés: „Láttam. Az elmaradt 1943. évi adatai pótlandók. Szatmár, 1944. jan. 31." Kézjegye olvasható két évvel később is: „Bérmálás alkalmával láttam. Csenger, 1946. június 2-án." A mátészalkai HD-ban: „Láttam és rendben találtam. Szatmár, 1944. március 27-én". A vásárosnaményiben: „Láttam. Szatmár, 1944. március 27." A beregsurányiba jegyzi be: „Láttam és rendben találtam. Kívánatos Zsinati Határozataink 161. paragrafusának szellemében több, jellegzetes adatot is megőrizni." A fehérgyarmati HD lapjain olvashatjuk: „Szatmáron átvizsgáltam és vezetését példásnak találtam. Az 1943 és hátra levő része pótlandó." Mindenik bejegyzés alatt ott a hiteles aláírás: „†János püspök"

Az 1950-ben még három esperesi kerületet felölelő helynökség huszonkilenc plébániája ma egyetlen, a mátészalkai kerületbe tagozódik és tíz plébániát ölel fel (a plébániák neve után közöljük a plébánosok nevét): Csenger - Lengyel József, Csegöld - Marosi István, Fehérgyarmat - Ruszki Gábor, Mátészalka - Heidelsperger István esperes, Mérk - Lázár István, Nyírcsaholy - Panyi József, Pusztadobos - Fülöp Sándor, Szatmárcseke - Ranyhóczki János, Tiszaszalka - Pető István, Vásárosnamény - Marossy József. Segédlelkész csak Mátészalkán szolgál. A többi - Pátyod, Tyukod, Zajta, Kölcse, Jánkmajtis, Hodász, Kántorjánosi, Papos, Vállaj, Bátorliget, Terem, Nagyecsed, Nyírmada, Beregsurány, Márokpapi, Gulács, Tiszakerecseny, Vitka - filiaként működik. Ennek okai közt ott találjuk az utóbbi évtizedekben oly nagy mértékben, főként gazdasági okok, a peremre sodrottság miatt megnövekedett elvándorlást, a rendkívül negatív demográfiai folyamatokat, valamint a megnövekedett paphiányt is.

A Scheffler János-emlékek keresésében, kutatásában az említett plébániákon, a püspöki levéltárban és néhány filiában megtalálható Historia Domus-okra támaszkodhattunk. Teljességről, sajnos, nem beszélhetünk, hisz vagy hiányzanak, vagy vezetésükben hiányosaknak bizonyulnak. Ám így, töredékeikben is rendkívül értékes forrásanyagok. A történelmi anya-egyházmegyéhez fűződő sokrétű kapcsolat - közte érzelmiek is - az újraegyesítés, a püspöki kinevezés, majd ismételt elszakadás esetében is beszédesen dokumentálható, kimutatható.

Az együvé tartozás tudatát, érzését az első világháborút követő húsz év nem halványíthatta el, nem gyengíthette meg. Ez természetes következmény, hisz a mérki helynökség egyházjogilag is a szatmári anyaegyházmegyéhez kötődött, az apostoli kormányzóság, bár külön entitásként tartották számon, a történelmi hagyományok révén sok szállal kötődött hozzá.

A második bécsi döntést követően merült fel a lehetősége az újraegyesítésnek, az 1804-ben létesített egyházmegye határai visszaállításának. Mellau (Piskolti) Ferenc plébános a vásárosnaményi HD-ban erről az alábbi sorokat írja: „Megtörtént a csoda! Hitler és Mussolini Bécsben visszaítélték Magyarországnak Erdély nagy részét. Leírhatatlan az öröm, kirobbanó lelkesedés! Zeng az erdélyi induló. Miénk Szatmár! És mi - reméljük, hogy nemsokára - az övé! Visszakaptuk Anyánkat és reméljük, kapunk, nemsokára Apát is, - és visszacsatolnak bennünket a szatmári püspök iurisdictioja alá. Szatmáron nincs püspök - lemondott Fiedler István, volt püspök úr politikai okok miatt [...] Vajon ki lesz az új püspök? Csak legyen már valaki, s mehessünk haza!" Hasonló tartalmú és érzelmi telítettségű gondolatokat rögzít, Barót Mihály esperes-plébános Fehérgyarmaton: „Végre augusztus 30-án megjött az örömhír. A Bécsben tartott német-olasz döntés Magyarországnak ítélte Szatmárt és Erdély jó részét s így ezek a részek vér nélkül kerültek vissza 22 évi rabság után az anyaországhoz. Végtelen nagy örömünkre felszabadult a szatmári püspökség székhelye, Szatmárnémeti s így ismét magyar uralom alá került az egész szatmári püspökség, kivéve öt plébániát, amelyek szlovák fennhatóság alatt maradtak egyelőre. Most már csak azt várjuk, hogy Róma egyesítse az egyházmegyét és kinevezze az új szatmári püspököt." A vállaji plébános - Láng Gyula - „tudósítása" katonai-polgári háttérrajzot is ad: „1940 nyarán már feszülésig voltak felkorbácsolva határőreink idegei. Egy kis rumlit rendeztek a határon. Csak úgy ropogtak a puskák. Egy golyó a csanálosi templom orgonájába is befúródott. S ha nem jön a Bécsi döntés, mely Erdély egy részét visszaítélte nekünk, a felkészült hadsereg megindul, akkor az egészet felszabadítja s nem kellett volna nekünk sváb kalandorokkal is megismerkednünk. [...] Szeptember 5-én volt a nagyszerű katonai bevonulás a felszabadított határon. Reggel már több katona gyónt. Pont 7 órakor megszólalt a harang, felrobbant a sorompó s 3 nap és éjjel vonult itt is a végeláthatatlan s nagyszerűen felszerelt hadsereg. Magam is bementem Nagykárolyba, Kálmándon keresztül, s az ottaniak odáig voltak a boldogságtól." A mátészalkai korabeli bejegyzésből - Molnár Károly prépost-plébános szavaiból - a türelmetlenség is hangot kap: „Szept. 5-én felszabadult Alma Materünk, a szatmári püspöki székhely is, de nem sietnek az illetékesek azzal, hogy a 22 évig három darabban senyvedő egyházmegye-részeket egyesítsék. Pedig emlékezünk rá, hogy mikor 1939 őszén a Felvidék szintén felszabadult az esztergomi egyházmegyének cseh megszállás alatti része, a bíboros hercegprímás úr a felszabadulás után egy héttel birtokba vehette egyházmegyéjének felszabadított részét."

A következő év, 1941, meghozta a várt döntést is. „Végre! A Szentszék egyesítette a három részre szakadt egyházmegyénket! - olvashatjuk a vásárosnaményi HD-ban - Október 1-től visszatérünk az ősi Szatmárhoz. Reménykedésünk, várakozásunk azonban csak részben sikerült, mert Atyát nem kaptunk. Márton Áron, gyulafehérvári püspök úr Őnagyméltósága lett apostoli kormányzónk, aki Pakocs Károly szatmári kanonok, nagybányai plébános Őméltóságát nevezte ki általános helynökévé. Örülünk a helynöki kinevezésnek, - de várjuk az igazi Atyát, a szatmári püspököt." Ezzel egybecsengő bejegyzés található a mátészalkai háztörténeti lapokon is. Miután utal arra, hogy a Szentszék feloszlatta a Madarász István kassai püspök által vezetett kormányzóságot, „az ősi szatmári egyházmegyét reintegrálta s az egészet Márton Áron gyulafehérvári püspöknek, mint ideiglenes szatmári apostoli kormányzónak rendelte alá, aki szatmári helynökéül Pakocs Károly kanonokot nevezte ki, addig is míg végre megemberelik magukat az egyházi és világi illetékes fórumok és megadják a sokat szenvedett egyházmegyének az új, várva várt szatmári püspököt. Pakocs Károly helynök nagy hozzáértéssel, szeretettel, tapasztalattal és bölcsességgel dolgozik, hogy az egyházmegye három részének érdekeit, lelkiségét és különösen papjainak egymástól elszakított szívét és szeretetét közös nevezőre hozza." Hasonló tartalmú sorok olvashatók a csengeri és a nyírmadai HD-ben is. Annál bővebben reagálja le az eseményt Barót Mihály, fehérgyarmati esperes-plébános: „Hazánk szempontjából oly örvendetes események során végre megérkezett a számunkra legörvendetesebb esemény, mert dicsőségesen uralkodó XII. Pius pápa 1941. évi október 1. napjának hatályával ismét egyesítette a trianoni béke parancsával három részre szakított szatmári egyházmegyét. Leírhatatlan volt az örömünk, hogy a jó Isten megengedte ezt a nagy és epedve, buzgó imádságban sokszor kért dolgot. Újra Szatmár, a nagy és szent életű Hám püspök városa lett egyházmegyénk központja, ahova most már minden akadály nélkül mehetünk." László (Franzen) Károly az aporházi egyházközség történetének lapjain ugyancsak részletes visszaemlékezést közöl az örvendetes eseményről: „XII. Pius pápa »Dioecesium circumscriptionum...« kezdetű bullájával 1941. év júliusában megszűnteti a szatmári és nagyváradi egyházmegyék egyesítését, amelyet az 1927-ben kötött és 1929-ben ratifikált román konkordátum teremtett meg Románia területére bíró érvénnyel. Ennek alapján az egyházmegyei Főhatóság rendelkezést ad ki, amellyel az egyházi közigazgatásban is az 1914. évi állapotot állítja vissza." Telik az idő, egy lépéssel tovább lendülnek az esemény szálai: „Ver a hír az új szatmári püspök személyéről, de örömünk csak nem akar megszületni, hogy egyesülhetnénk a szatmári ősi fókusszal" (Vásárosnamény). Erre újabb évet kellett várni.

A kérés beteljesedését már az új plébános, Ember Péter jegyzi: „XII. Piusz pápa Őszentsége Comissum humilitati Nostrae kezdetű, 1942. márc. 26-án kelt bullájával egyházmegyénk püspökévé a Szatmár megyei Kálmándon 1887 novemberében (téves adat; a helyes dátum: 1887. október 29. - M.J.) született Scheffler János az egyházjog s hittudományok doktora, szatmár-egyházmegyei áldozó pap, c. kanonok, a kolozsvári egyetem egyházjogtanárát méltóztatott kinevezni. Szentelése Szatmáron történt 1942. május 17-én, a püspöki székesegyházban." A beteljesedett várakozás fölötti öröm hangja csendül ki a Fehérgyarmaton fogant sorokból is: „A jó Isten ez év márciusában gondoskodott arról, hogy a felszabadult és újra egyesített szatmári egyházmegye öröme teljes legyen. Március 28-án délben hozta a rádió a nagy és örvendetes hírt, amely szerint XII. Pius pápa a szatmári püspökségre kegyesen kinevezte megyés püspöknek Dr. Scheffler Jánost, a szatmári egyházmegye kiváló papját. Az új püspök a szatmári egyházmegye 11-ik püspöke. Tanulmányait Budapesten és Rómában végezte. Budapesten theológiából »sub specie regis«, Rómában »summa cum laude« egyházjogból szerzett doctorátust. Püspök Atyánk felszentelésétől kezdve kinevezéséig mindig a szatmári egyházmegyét szolgálta, kivéve ezt az utolsó másfél évet, amit Kolozsváron töltött, mint egyetemi tanár, ahonnan aztán nagy örömünkre, szatmári püspökké lett kinevezve. Volt segédlelkész, működött a püspöki irodában, nevelte és tanította kispapjainkat, mint prefectus, teológiai tanár és spirituális. Gimnáziumi hittanár, később gimnáziumi igazgató, sőt Nagymajtényban néhány évig plébános is volt. Nálánál senki nem ismeri jobban az egyházmegyét és annak papjait s így bizton reméljük, hogy lelkileg is egyesíti a 22 éven át három részre szakított egyházmegyét. Kérjük a legfőbb Pásztort, engedjen ez új Főpásztornak hosszú életet, jó egészséget, hogy valóra válthassa nagyszerű jelmondatában kifejezett programját - »Ut omnes unum sint«."

A szatmárnémeti székesegyházban lezajlott püspökké-szentelési ceremóniáról több HD - a csengeri, beregsurányi, fehérgyarmati - is hírt ad. A mátészalkaiból idézzük az alábbi sorokat: „Május 17-én konszakrálta őt püspökké Serédi Jusztinián hercegprímás, Glattfelder Gyula szegedi és Madarász István kassai püspök segédletével a szatmári székesegyházban, ahol az egyházmegye minden szabad mozgású papja megjelent. A templom szentélyét megtöltötte a sok, országos hírű papi és világi deputáns, élen Hóman Bálint kultuszminiszterrel; a nagy templom hajóit pedig a vármegyék előkelőségeinek ünneplő, díszruhás serege. Délben az új püspök adott a Pannóniában 250 terítékű ünnepi ebédet." A fehérgyarmati bejegyzésből megtudhatjuk, hogy „az egyházmegye templomaiban ezen a napon ünnepi hálaadó szentmisék voltak, majd a következő vasárnap, Pünkösd első napján felolvasták az új püspök első körlevelét." Ragadjunk ki ebből néhány csodás mélységű gondolatot: „...a szétszakítottság és árvaság szomorú két évtizedében sem halt ki soha szívünkben az a hit, hogy az Úristen végtelen jósága újból helyre fogja állítani a régi szépségében és egységében az egész szatmári egyházmegyét. Sokat imádkoztunk is ezért. Az Egek Ura meghallgatta a szatmári egyházmegye híveinek és papjainak hő imáját: az egyházmegyének idegen uralom alá jutott részei visszatértek az anyaországhoz. [...] Hogy éppen a ti soraitokból és saját egyházmegyénk kebeléből választott most az Úristen számotokra Főpásztort, ennek okát csak abban látom, hogy a világháború után három részre szakított szatmári egyházmegye jogi és lelki egységét és szerető egybeforrasztását olyan valakire akarta bízni, aki 32 évi papi működése alatt szeretett egyházmegyénket, annak plébániáit és híveit, valamint Hám Jánostól származó ősi szent hagyományait jól ismeri és szereti, s akit gyermekkora óta szívének minden szeretetszála Szatmárhoz köti. Ennek a Gondviselés által kijelölt kedves feladatnak felismerését és szerető vállalását akarja új Főpásztorotok kifejezni püspöki címerével és jelmondatával. [...] A címer alatt ez a jelszó olvasható: »Ut omnes unum sint...« »Hogy mindnyájan egyek legyenek« (Jn 17,21). Amint a mi nagy Főpapunk, az Úr Jézus az utolsó vacsorán így imádkozott mennyei Atyjához, úgy akarok én is mindenkor azért imádkozni és egész életemet maradéktalanul azért áldozni."

„Azután megindult s folyik a nagyvonalú munka és alkotás - olvashatjuk a mátészalkai HD lapjain. - Új főpásztorunk könnyed, frappáns és közvetlen egyénisége rövid idő alatt áttekintést szerzett magának az egyházmegye minden papjáról és plébániájáról. Könnyed mozgással és gyors elhatározással váratlanul meg szokott jelenni aulájával a plébániákon." Püspöki vizitációk, bérmálások, közös imádságok, szentmisék, szentbeszédek és buzdító tanítások erősítették a hívekben a hitet. Miként is zajlottak le azok a látogatások? Szemléltetésként idézzük László (Franzen) Károly sorait: „A püspökszentelést követő vasárnap, május hó 31-én, Szentháromság vasárnapján a Püspök Úr Csanáloson papokat szentelt, azt megelőző szombaton Nagymajtényban is kettős papszentelés volt.  A (csanálosi) papszentelés délutánján négyen, Scheffler János püspök úr, Szeibel István irodaigazgató, Tillinger Ferenc plébános és én kocsival kijöttünk Aporházára. Tillinger volt a kocsis. A hívek az iskolánál vártak reánk, meglehetősen sokan voltak. A püspök úr bent az iskolában rövid beszédet mondott és litániát tartott, majd kedvesen elbeszélgetett az emberekkel. Megígérte, hogy rövidesen papot fog ide küldeni. [...] Különösen meghatott a hívek szeretete, amellyel Püspök Urunkat körülvették és az a tény, hogy a hívek nagyon vágyakoztak pap után. Ezen látogatás után Püspök Atyám többször megkérdezte - hol komolyan, hol tréfásan -, hogy vállalom-e Aporházát, úgy, hogy kineveztetésem tényét biztosra vehessem." Rövidesen - 1942. július 18-án - meg is kapta. A szervező lelkész színes beszámolót ír az 1943. május 5-én lezajlott bérmálásról, amely János püspök emberi habitusát idézi elénk:
„A Püspök Úr pontosan érkezett, az uradalmi fogat hozta őt Vállajról. [...] A díszkapunál Májzik István telepfelügyelő fogadta üdvözlő beszéddel. A Püspök Úr válaszából egy gondolat ragadott meg minket különösképpen. Aporházát elsőszülött lányának nevezte és azt ígérte, hogy mindenkor gondoskodni fog róla. Ezután májusi ájtatosság volt, amelyen a Püspök Úr prédikált. Az esti ájtatosság után levizsgáztatta a bérmálandókat. A gyermekek ügyesen feleltek a kérdésekre és általában mindent tudtak, amit kérdezett. Ekkor mutattam be a Püspök Úrnak, mint leendő kisszeminaristát, Szabó Györgyöt. Vele egy kedves epizód történt. A Püspök Úr, a hittan anyagának kikérdezése után, általános jellegű iskolai kérdéseket is adott fel. Szabó Gyurkától azt kérdezte, hogy mi a melléknév. A legényke nem tudott megfelelni és erre a Püspök Úr felteszi a kérdést: Milyen ez a kislány? Gyurka ránéz a kislányra és azonnal kivágja a feleletet: szép! Általános mosolyra derült a hallgatóság. Mikor számon kértem, hogy miért mondta azt, hogy szép, egész egyszerűen így válaszolt: Hát csak nem mondhattam azt, hogy csúnya." Hasonló beszámoló olvasható, 1944-ben, Homoki Ferenc plébános a mátészalkai plébános tollából: „A bérmálásra a Főpásztorunk előző estén érkezett. A templomi fogadás és ájtatosság után a püspök kikérdezte a bérmálandókat, hogy meggyőződjék a jó előkészítésről. A gyermekek valósággal »remekeltek« és vetekedve feleltek meg a püspök úr által feladott sokszor fogós kérdésekre. Többen jutalmul szentképet is kaptak. A kikérdezés után az egyházközségi képviselő testület tisztelgett, dr. Nagy Péter remek beszédben köszöntötte a Főpásztort. Majd az egyesületek tisztelegtek. Másnap, május 14-én volt a bérmálás - a zuhogó eső miatt - a templomban. Ez bizony nagy baj volt, mert szinte préselve voltak a hívek s bérmálkozók összeszorulva. Bérmálkozó ugyan nem volt sok: 204-en, mert már erősen látszik az ötödik éve tartó szörnyű háború nincstelensége. A bérmálás napja vasárnapra esett, s így a vidéki papság közül csak Dr. Schmiedt Béla ker. esperes és Cabdebo Lajos nagyecsedi plébános volt jelen; a Főpásztort pedig Szeibel István irodaigazgató kísérte."

Dúlt a háború, katonáink a fronton. Igen nagy szükség volt arra, hogy lelkészeink a hátországban ébren tartsák, erősítsék a reményt. János püspök fáradhatatlanul dolgozott, járta az egyházmegyét. Vállajon 1943. április 23-án iktatja be az egyházközség új plébánosát, Bot Pált, megáldotta a Katolikus Otthont. Kicsiny tanyák iskolaügyében járt el. Különös gondot fordított a hitoktatásra. De a hátországi „békés" évek igen rövidre szabottak. A közeledő front a megpróbáltatások sorát, annak terhét és gondját rakta a Főpásztor vállára. A csengeri HD-ben olvashatunk arról, hogy májusra „engesztelést és békekönyörgést rendelt el, intézkedett a bombázás és hadműveleti területté változás esetére", amely csakhamar elérkezett. A szatmárcsekei lelkész - Várhelyi László - behívót kapott. Így ír erről: „Szatmárra vonultam be a Honvéd csapatkórházhoz. [...] Még Szatmáron tartózkodtunk az alakulattal, amikor szeptember 16-án, szombat este légitámadás érte a várost. Kelet felől berepülő orosz gépek, pontosan este 8-kor kezdték a támadást. A légi támadás idején a plébánia pincéjében húztam meg magam. Dr. Czumbel Lajos kanonok és két káplánja, Merk József és Kaplonyi Gyula társaságában. Fél 10-ig tartott a bombázás. Akkor előjőve a pincéből, az égő épületek tüzei mellett néztük a szomorú romokat. Romba dőlt a püspöki palota nagy része is." A bombázás szörnyű következményeiről beszámol a csengeri plébános is, aki az egymást követő, három estén megismétlődő bombatámadás után maga is ellátogatott a püspöki székvárosba. „Legmegdöbbentőbb egyházunk pótolhatatlan személyes tragédiái. Sok idő múlva - ha Isten minket is élni enged s ha régi állapotok szerint helyre állna a béke - helyrehozhatók az anyagi káraink. 1944. szept. 16., szombat este telitalálatot kapott a Jezsuiták kálváriája és külön a rendházuk. A püspöki szeminárium és a palota középső része. Ez utóbbi alatt volt a két épület légoltalmi pincéje. Ebbe menekültek riadóra az otthon levők is. A Fölséges Úristen szent akarata magához szólította őket. Egy Tircsi nevű kispap kivételével mind meghaltak a püspöki palota fedélzetét, emeletét, földszintjét átütött, és szakértők szerint a légópincében robbant bombától." Elsorolja az áldozatok nevét, majd hozzáteszi: „Püspök Urunk, öccse és helynöke élte azzal menekült meg, hogy szatmárhegyi szőlőjükben töltötték az éjjeleket." Tircsi István, a bombázást csodás módon túlélő teológus az Actio Catholica által kiadott Egyházi Körirat 1946. decemberi számában emlékezett vissza a gyászos eseményre. Sorait az alábbi sorokkal fejezte be: „Csodálatos az Úr. Szatmáron nem kívánta a bűnösök halálát, hanem tisztalelkű, fiatal, akarattól, tervektől duzzadó papok, kispapok és apácák engesztelő halálát óhajtotta. Az Ő akarata volt. Legyen meg az Ő akarata." A szomorú, tragikus eseményről megörökítette a fehérgyarmati HD krónikása is.

A bombázás előre vetítette a front vészes közeledtét, áthaladását, annak minden következményével együtt. A menekültek áradata nyugat felé, katonai megszállás, a sváb lakosság ezreinek a Szovjetunióba történő deportálása igen súlyos csapást mért az egyházmegye életére. A mátészalkai HD lapjain olvashatjuk: „A románok egészen a trianoni határokig jöttek s bevezették a román közigazgatást. Így Szatmártól el lettünk zárva s az egyházilag és politikailag is nagy változást hozott számunkra. Hozzájárult még ehhez, hogy Kárpátalját Oroszországhoz csatolták. Így egyházmegyénk újra három részre szakadt. Reméljük, hogy csak a békeszerződésig. A magyar részre Püspök Atyánk Barót Mihály pápai kamarás esp. fehérgyarmati plébánost nevezte ki helynökévé. A Helynök Úr pedig Homoky Ferencet bízta meg a titkári teendők elvégzésére és az egyházmegyei pénzek kezelésével. Közben Dr. Szíves Béla esperest irodaigazgatónak, a mátészalkai kerület esperesi teendőinek vezetésével pedig Homoky Ferenc mátészalkai plébánost bízta meg. Politikailag és közigazgatásilag is szervezkedett Szatmár megyének Magyarországra esett része a beregi és ugocsai résszel együtt Mátészalka székhellyel." Az előbbihez hasonló „tudósítást" találunk 1945-ben, Barót Mihály tollából, a fehérgyarmati plébánia háztörténeti könyvében, „Szatmár elzárása. A fehérgyarmati plébános lett a magyarrészi püspöki helynök" címmel: „Az oroszok bevonulása után egészen ez év tavaszáig szabadon mehettünk az egyházmegye központjába, Szatmárra. Bár posta nem járt, mégis volt alkalmi összeköttetésünk Főpásztorunkkal. Később azonban a magyar közigazgatás az úgynevezett trianoni magyar részre lett szorítva s így Szatmáron román közigazgatás lett bevezetve, ami miatt igen nehéz volt az érintkezés a Püspök Úrral. Eme kényszerítő körülmény miatt a Püspök Úr április 11-én engem nevezett ki a szatmári egyházmegye magyar részére püspöki helynöknek. Bár nehezen, de azért úgy két havonként mégis sikerült Szatmárra bejutni: s így lehetett személyesen jelentést tenni az itteni helyzetről és minden fontos dologban kérhettem a Püspök Úr utasítását. Május utolsó és június első napjaiban kegyelmes Püspök Atyánk eljött Szatmárról ide hozzánk. Meglátogatta ennek a résznek nagyobb plébániáit, mindenütt szentmisét mondott, prédikált, vigasztalt és erősített. Mátészalkára összehívta a környék papjait és bölcs tanáccsal, útbaigazítással látott el bennünket. Innen átment Szatmárcsekénél a beregi és ungi részre s ott is apostoli munkát végezve abban a tudatban térhetett haza, hogy ez a fáradságos út igazán Isten dicsőségére és a hívek lelki javára szolgált." A helynök kinevezését regisztrálta a csengeri HD is, hozzátéve reményét is: „Várjuk az összeült békekonferencia kedvező döntését." Egy év múlva ugyanott „Hazai és egyházi szomorú hírek" címmel olvashatjuk az alábbi helyzetjelentést: „Szomorú hírek borították gyászos hangulatba lelkeinket. Az 1938- és 1940-es bécsi döntések nyomán és az 1939-es felszabadítás utáni észak-felvidéki, kárpátaljai, erdélyi országrészeinknek hazánkhoz tartozását megsemmisítette a párizsi külügyminiszteri konferencia. Helyreállították Trianont. Az ország belügyi egyensúlya is felbomlóban van. Kultúrharc van kitörőben egyház, papság, vallásos iskolák ellen." Ugyanilyen tárgyú, az egyházmegye kormányzásával kapcsolatos bejegyzést találunk, 1946-ban, a szatmárcsekei HD-ben is: „Megyéspüspökünk, Dr. Scheffler János Szatmárnémetiben maradt, román területen. Ugyanis az új békeszerződés érvénytelenítette Magyarországnak 1938 (Felvidék), 1939 (Kárpátalja), 1940 (Észak-Erdély), 1941 (Dél-Magyarország) években történt határváltoztatásait és visszaállította az első világháború utáni trianoni határokat. Egyházmegyénk magyar területre jutott része elszakadván a püspöki székhelytől, ennek az elszakadt területnek a kormányzásával a Megyéspüspök Úr megbízta Barót (Bart) Mihály pápai kamarás, Fehérgyarmati esperes-plébános Urat, Püspöki Helynök címmel és hatáskörrel. A kinevezett Püspöki Helynök Szatmárcsekében volt 10 évig plébános, 1915-1925-ig. 1946 őszén a Püspöki Helynök Úr a Vállaji plébániára költözött át s így Vállaj lett a Helynökség központja. Fehérgyarmati lelkész lett Piskolti (Mellau) Ferenc püspöki tanácsosa, aki előzőleg Nagybányán volt plébános, de onnan a határ- és uralomváltás miatt el kellett jönnie." János püspök körlevélben kérte a plébánosokat, hogy számoljanak be a háborús eseményekről, károkról. A beérkezett levelek közt ott található a márokpapi helyettes plébános, Tonka Imre beszámolója is: „Szegény hazánk is bekerült a földi pokol lángjába. [...] ...maradok. Nemcsak a papi engedelmesség, nyáj melletti helytállás tudata, hivatása tart itt, hanem meggyőz a józan ész is: semmi értelme a futásnak. Lesz, ami lesz. [...] A török idők elevenednek fel: a XX. század keresztény kultúrájába betör a műveletlen, istentelen Ázsia és a »hitetlen gyaurt« cipeli magának ingyen munkaerőnek."²³

A politikailag zavaros időszak még megengedte, hogy János püspök 1946-ban hosszas bérmakörutat tegyen az egyházmegye magyarrészi területein, köztük Csengerben is. „Az 1946. június 2-án, vasárnap délelőtt ünnepélyes mise és főpásztori szózat után plébániánk minden részéből igen nagy számban megjelent és szentségekhez járuló hívek előtt igen szép időben a templomon kívül szolgáltatta ki a Püspök Úr a bérmálás szentségét" - emlékezik meg a nagy eseményről a HD írója. A későbbiekben erre már nincs több lehetőség. Az egyházközségi évkönyvekben még kapunk hírt bérmálásról, de azt már nem a püspök végzi. A szatmárcsekei HD-ban olvashatjuk az 1950-es bejegyzést: „A Szentév alkalmából bérmálás volt az egész csonka egyházmegyében. A bérmálásokat külön pápai engedéllyel Barót Mihály püspöki helynök végezte Szatmárcsekében." Fehérgyarmaton: „1950. június 29-én Szent Péter és Pál templombúcsúnk ünnepén Mélt. És Főtisztelendő Barót Mihály püspöki helynök, szatmári kanonok, vállaji plébános bérmálást tartott volt fehérgyarmati plébániája templomban." Vásárosnaményban „Október 15-én volt a bérmálás. 197 róm. kat. és 26 gör. kat bérmálkozott. Barót Mihály püspöki helynök, illetve Tartally József nagydobosi gör. kat. esp. plébános szolgáltatták ki a bérmálás szentségét."

A mátészalkai plébános 1946-os bejegyzése említést tesz a máriapócsi könnyezés 250 éves jubileumi, 1946. szeptember 8-án tartott nagyszabású ünnepségéről. A meghívóra Scheffler János püspök kézzel írott levéllel válaszol Dudás Miklós püspöknek. A nyíregyházi Görög Katolikus Püspökség Levéltárában található dokumentumból az alábbiakat tudhatjuk meg:

„Kedves Miklós Testvér!

A lelkem belefájul, - és mégis azt súgja az eszem: Nem szabad mennem szeptember 8.-án. Engem nagyon figyelnek és kiadják az utamat, ha ürügyet találnak. Én nem adhatok nekik. De ha a jó Isten küldene valami jelecskét, millió örömmel! Most úgy érzem, maradnom kell. Pedig mennyire vágynám személyesen köszönteni Azt, akivel még nem volt szerencsém találkoznom. Sok mindent szeretnék tőle megtudni Debrecent illetően is.

Azért meghatott lélekkel köszönöm szíves meghívásodat, lélekben ott leszek, híveim is igen sokan. Magam még nem mondhatok igent. Gondolkozom, várom a Könnyezőnek egy hívó mosolyát. Ha az jön, - ez lesz a jelem az indulásra.

Képviselőim ott lesznek és visznek üzenetet is.

Sok szeretettel köszönt és ölel

Szatmár, 1946. szeptember 1.-én

†János"

A mátészalkai HD-ben beszámolót olvashatunk az országos jelentőségű eseményről: „Szeptember 8-ra zarándoklatot vezettünk gyalog Máriapócsra, ahol Mindszenty József hercegprímás úr, Dr. Czapik Gyula egri érsek úr, Dr. Scheffler János megyéspüspök urunk, Dr. Dudás Miklós hajdúdorogi gör. kat. püspök urak vezetésével kb. 250 000 hívő ünnepelte a pócsi Szűzanya csodás könnyezésének 250 éves jubileumát. Feledhetetlen, lélekemelő ünnepélyben volt részünk. Mintha csak érezték volna az itthon maradottak, mert elénk jöttek s minél közelebb értünk a templomunkhoz, több százra gyarapodott az éneklő tömeg, alig fértek be a templomba, ahol prédikáció és Te Deum volt." Scheffler János jelenlétéről szól az aporházi bejegyzés is, azt, tévesen, egy évvel későbbre, 1947-re datálja. A püspök úr pasztorációs naplója azonban erről nem tesz említést. Jelenlétének hiányát támasztja alá a Máriapócsi Naptár 1947 című kiadványban megjelent tudósítás az alábbiakat írja: „Az ünnepségek országos jellegét hatalmasan kidomborította az a tény, hogy megjelent azokon Magyarország bíboros-hercegprímása, Mindszenty József esztergomi érsek, továbbá Czapik Gyula egri érsek, Dudás Miklós hajdúdorogi püspök és Kriston Endre egri segédpüspök."²⁴ Idézhetjük továbbá az Új Ember 1946. szeptember 15-i számában megjelent tudósítás - Negyedmillió ember Máriapócs jubiláló kegyképe előtt - szövegét is: „A jubileumi ünnepségen megjelent Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása, Czapik Gyula egri érsek, Kriston Endre segédpüspök, akiket százhatvan pap élén Dudás Miklós hajdúdorogi görög katolikus püspök fogadott a kegytemplom nagy terén felállított tábori oltárnál." Ez utóbbi állítást erősíti meg a Magyar Kurír 1946 szeptemberében közölt tudósítása is.

Az újabb kutatások a fentebb idézett ellentmondásos - ott volt, nem volt ott? - kérdésre is fényt derítenek. Eldöntésére perdöntő bizonyítékkal szolgál a CNSAS (a Román Állambiztonsági Szolgálat irattárát felügyelő tanács) dokumentumai közt található kihallgatási jegyzőkönyv, melyből - a szatmári püspöki levéltár főlevéltárosa, Ft. Melega Péter szíves közlése alapján - idézünk: „Întrebare: Când şi cu ce ocazie aţi fost la vizita parohiilor din Ungaria? Răspuns: La parohiile din Ungaria am fost de 4 ori. Astfel în anul 1945 am făcut o vizită cu caracter bisericesc parohiilor din împrejurimea oraşului Mátészalka. Cu acelaş scop am făcut două vizite în anul 1946, cu care ocazie am cunoscut pe primatul Mindszenty la Mária-Pócs şi m-am întâlnit cu Czapik Iuliu arhiepiscop de Eger, Nicolae Dudás, episcop de Hajdúdorog şi Kriston Andrei, episcop titular. În aceste vizite am fost însoţit de Vicarul meu general din acel teritoriu, Barót Mihai. Mai târziu, în anul 1947 tot în interesul bisericesc am fost la Mátészalka pentru ultima dată." („Kérdés: Mikor és milyen alkalmakkor látogatta meg a magyarországi plébániákat? Válasz: A magyarországi plébániákat négy alkalommal látogattam meg. 1945-ben lelkipásztori látogatást tettem a Mátészalka körzetében levő plébániákon. 1946-ban, ugyancsak lelkipásztori céllal tettem két látogatást, mely alkalommal megismertem Mindszenty prímást Máriapócson és találkoztam Czapik Gyula egri érsekkel, Dudás Miklós hajdúdorogi püspökkel, Kriston Endre fölszentelt püspökkel. E látogatásokon elkísért az e területi helynököm, Barót Mihály. Később, 1947-ben ugyancsak lelkipásztori céllal jártam, utolsó alkalommal Mátészalkán.")

Milyen jel késztethette János püspököt, hogy a korlátozó politikai helyzetben mégis vállalkozott az útra? Ugyancsak megválaszolhatatlan a kérdés, hogy a korabeli sajtó miért hallgatott az ő jelenlétéről. Ez is a konspiráció része volt?  Amint az is, hogy pasztorációs naplójában nem ejt szót róla. Ilyenek voltak az idők!

1947, Scheffler János utolsó magyarországi utazásának esztendeje. Pasztorációs naplója ez évben négy bejegyzést tartalmaz: június 7, nagymise és prédikáció Vállajon, melyen Barót Mihállyal és Pintér Lászlóval, a nagyváradi apostoli kormányzóság Debrecenben székelő helynökével mutatja be a legszentebb áldozatot. Ugyanaznap Mátészalkán tart szentórát a paptestvérekkel. 8-án a mátészalkai templomban pappá szenteli Zólyom Sándor papnövendéket, másnap pedig esperesi kerületi ülésen vesz részt. A papszentelést megörökíti a HD is. „Június 8-án nagy eseménye volt az egyházközségünknek. Dr. Scheffler János megyéspüspök urunk e napon szentelte áldozópappá a mi templomunkban Mátészalka szülöttét, Zólyom Sándor végzett teológust. Feledhetetlen szép lelki élményben volt része a híveinknek, a rákövetkező vasárnapon a primíciával is."

A mátészalkai HD lapjain olvashatunk a szatmárnémeti püspöki aulában 1950-ben történő eseményekről. „Szomorú hírek érkeznek egyházmegyénk romániai székhelyéről. Előbb Pakocs Károly kanonok, püspöki helynököt tartoztatták le, illetve hurcolták ismeretlen helyre. Majd Pünkösdkor jött a döbbenetes hír, hogy megyéspüspök Atyánkat, Dr. Scheffler Jánost is elhurcolták a román kommunista hatóságok! Így teljesen elárvult egyházmegyénk, a többi romániai kat. egyházmegyékkel együtt. Hogy velünk mi lesz? Csak a jó Isten a megmondhatója." 1952-ben a bizonytalanság újabb jeleinek ad hangot. „Püspöki székhelyünkkel már évek óta nem érintkezhetünk, főpásztorunk (János püspök) évek óta elhurcolva talán már nincs is az élők sorában."

A Historia Domusok megemlékeznek Barót Mihály 1951. március 27-én bekövetkezett halálról. Ezzel elszakadt az utolsó szál is, amely személyileg a szatmári egyházmegyéhez kötötte a magyarrészi plébániákat, híveket. Azt követően beindul az egri főegyházmegyébe integrálódás adminisztratív intézkedéseinek folyamata. A vásárosnaményi Historia Domus 1952-ben följegyzi a helynökség egyházkormányzati változásait is, jelesen az Egri Főegyházmegyéhez való kötődést: „Május 13-i VIII. körlevél közli, hogy a szatmári egyházmegye magyarországi területét a Szentszék az egri érsek alá rendelte, mint az egri Főegyházmegye Északi részét. Ugyanígy járt a kassai és a rozsnyói rész is." Említést tesz erről a csengeri, a szatmárcsekei, a mátészalkai, fehérgyarmati, beregsurányi Historia Domus is.

Scheffler János halálhíre hamar eljut az 1947-ben az anyaegyházmegyétől ismételten elszakított részekre. Luczky Ferenc vásárosnaményi plébános, 1953-ban, az alábbiakat jegyzi fel, örök emlékezetül: „Szomorú hír érkezett Szatmárról. Ilosvay Lajos nagyprépostunk gyászjelentést küldött: Dr. Scheffler János szatmári megyéspüspök urunk zsilavai (Regát - Románia) magányában, börtönben 1952. dec. 6-án meghalt. 1952 augusztusában ítélték el 14 évre. Szíve nem bírta. Természetes halállal halt meg (Ítéletre nem került sor. Minden bizonnyal a politikai körülmények kényszeríthették arra, hogy ne mártírhalálként jegyezze be! - M.J.).  Nyugodjék békében! Híveimnek a szószékről adtam a hírt tudomásukra. Május 2-án tartottunk érte gyászmisét, a rendes fél órás harangozást. A templom megtelt, bár munkanap volt és sokan áldoztak. Akiket bérmált 1943-ban, eljöttek mind, imádkozni érte." A csengeri HD-ban följegyezték, hogy „igen nagy esemény volt számunkra az a hivatalos értesítés, hogy Dr. Scheffler János szatmári püspök meghalt". Ugyanott megőrizték a Szatmárnémetiből küldött - a dr. Révész Gábor emlékezéseiben idézett szövegtől eltérő - gyászjelentést is: „A széthullott szatmári róm. kat. székeskáptalan nevében Jeremiás jajkiáltásával, de Jób alázatos béketűrésével hozom a hívek tudomására, hogy Isten kifürkészhetetlen akaratából egyházmegyénk feje, egyházunk dísze és erőssége Dr. SCHEFFLER JÁNOS szatmári megyéspüspök, nagyváradi apostoli kormányzó 1952. december 6-án zsilavai magányában (E szépítő megfogalmazás is a kor tilalmaira utal - M.J.) visszaadta lelkét Teremtőjének. Ő az örök üdvösség honából őrködik szeretett egyházmegyéje felett, mi pedig lelkünkbe zárt fájdalommal őrizzük emlékét. Szatmár, 1953. március 16.  Ilosvay Lajos s.k. nagyprépost". A gyászos eseményről megemlékezik a szatmárcsekei HD 1953-as bejegyzése is. „Ebben az esztendőben nagy szomorúság érte a szétdarabolt szatmári egyházmegyét. Romániában a zsilavai állami fogházban meghalt Dr. Scheffler János szatmári megyéspüspök, nagyváradi apostoli Kormányzó. [...] Az elhunyt főpásztorért plébániatemplomunkban is liberás gyászmisét tartottunk. Ő, mint szatmári teológiai tanár sokszor járt Tomka János volt szatmárcsekei kántortanítónknál, akinek felesége Scheffler Anna, a püspök testvére." A halálhír tovább terjed, gyászt és fájdalmat okozva a hívek és papok soraiban. A mátészalkai HD hosszas nekrológban emlékezik meg János püspök haláláról. „Templombúcsúnk - amit az idén csak a következő vasárnapon tarthattunk - érkezett a szomorú hír, hogy püspök Atyánk, Dr. Scheffler János a romániai jilavai fogházban váratlanul elhunyt. Le sem írhatom, mily óriási veszteséget jelent az ő halála az amúgy is 3 részre szakított árva Egyházmegyénknek. Egyházmegyénk szülöttje, papja, nagy hírű tudós tanára lévén osztatlan örömöt keltett 1942-ben történt püspöki kinevezése, hiszen Vele a »mi emberünk« került az újra egyesült Egyházmegye élére. Főpapi jelszava: »Ut omnes unum sint«, mindnyájunkban azt a reményt keltette, hogy a papság és a hívek lelki egységét, közösségét s Egyházmegyénk felvirágzását fogja eredményezni hosszú kormányzása. Sajnos, a második világháború elvesztése s ennek következményeként bekövetkezett orosz megszállás, bolseviki-kommunista uralom miatt az ő zseniális tudása, tehetsége is gúzsba lett kötve s alig tízévi főpásztorkodásából öt évet rabságban és börtönben kellette eltöltenie, ahol a kiállott szenvedések végül is kioltották nemes életét. Emléke és tökéletes papi-, főpapi élete azonban sokáig él papjai és hívei lelkében, s hisszük az ő s annyi más sorstársának mártírszenvedése és halálára tekintettel az igazságos Isten megadja végre Magyarország felszabadulásának s az egyházmegye újraegyesítésének drága kegyelmét." Ugyancsak megemlékeznek róla a fehérgyarmati HD-ben olvasható sorok: „Április 11-én Mátészalka útján vettük a már lappangó hírek után a Szatmári Káptalan egyetlen ott élő nagyprépost tagjának, Ilosvay Lajosnak megrendítő gyászjelentését, hogy volt püspökünk, Dr. Scheffler János 1952. december 6-án Bukarest mellett, fogságban, Jilaván meghalt. Családja értesülése szerint dec. 5-én lett rosszul s agyvérzésben hunyt el." Megemlékezik a gyászos eseményről a pusztateremi egyházközség plébánosa is: „Húsvét után ért el hozzánk a tragikus hír: dr. Scheffler János püspök urunk haláláról. Még az elmúlt év dec. 6-án halt meg zsilavai magányában. (Ismét egy eufemisztikus megfogalmazás! - M.J.)

Az utókor híven ápolta és őrzi emlékét

A szatmári anyaegyházmegyétől elszakított részek papjai mindenkor tisztelték és ápolták a mártírpüspök emlékét. Dr. Cserháti István gyémántmisés áldozópap, nyugalmazott vásárosnaményi esperes-plébános szól arról, hogy „emlékét, mi, szatmári papok évtizedeken át híven ápoltuk, égi közbenjárását kértük, boldoggá avatásáért már az ötvenes években imasorozatot kezdeményeztünk; halála napján rendszeresen megemlékeztünk róla".²⁶ László (Franzen) Károlyról írja: „Nagy érdeme, hogy dr. Scheffler János püspök emlékét, tiszteletét ébren tartotta. [...] Az ő buzgólkodása révén szerkesztettük meg a boldoggá avatásért szóló imát. A debreceni nyomdában sikerült több ezer példányban kinyomtatni a vértanú püspök fényképét, hátlapján az imával. Terjesztése nem volt könnyű, főleg a határon átjuttatni."²⁷ Idézzük az ima szövegét: „Mindenható Isten! Jóságos Atyánk! Te szolgádat, János püspököt arra választottad ki, hogy Fiad szentséges Szíve szerinti papokat neveljen. Te őt püspöki hivatalra is rendelted, hogy Téged szerető népednek pásztora legyen. - Örök isteni akaratod szerint úgy rendelkeztél, hogy börtönben szenvedjen és haljon meg. Azt akartad, hogy az Egyház iránti hűség és engedelmesség vértanúja legyen. - Tekints érdemeire, életének szentségére, vértanúi halálára és hallgasd meg kéréseinket. Közbenjárására... Engedd, hogy közbenjárását kérő imádságaink meghallgatása a Te atyai szeretetedet és az ő égi dicsőségét hirdessék. Ki élsz és uralkodol, mindörökkön örökké. Ámen." (A könyörgést, immár a mártírpüspök színes portréjával újra nyomták.)

Scheffler János személyiségének emléke, tisztelete volt az az erő, amely a „szatmári" papokat egységben tartotta. 1977 után, amikor Tircsi István a fehérgyarmati plébános lett, rendszeresítették összejöveteleiket: „...plébániai búcsúünnepek, bérmálások, név-, illetve születésnapok nyújtottak alkalmat arra, hogy a hatalom gyanúját kijátszva, rendszeresen találkozzanak, szilárdítsák egymás hitét és elszántságát, erőt adjanak a küzdelemhez és kitartó munkához, megosszák egymással gondjaikat. [...] Ilyen összejövetelen fogant meg, 1985-ben - Scheffler János halála évfordulóján - a főpásztorért mondott emlékmise rendszeresítésének a gondolata, a boldoggá avatásáért való közös könyörgés kezdeményezése, elterjesztése. Újabb katalizátora volt ez az összetartozás eszméje továbbéltetésének, a szatmáriság gondolata ébrentartásának."²⁸ A fehérgyarmati emlékmisék folytatódtak, 1989 után immár nem kellett „fedőnév" sem hozzá. Scheffler János kultusza ápolásának újabb tanújele volt az 1947-es mátészalkai papszentelés félszázados évfordulója alkalmából a templom előcsarnokában elhelyezett bronz emléktábla, mely eseményről Miklós Dezső plébános bejegyzése olvasható: „Június 10-én †Dr. Scheffler János egykori szatmári vértanú megyéspüspök tiszteletére emlékplakettet készíttettünk. Ezt ünnepélyes keretben avatta fel Msgr. Ács István segédpüspök. Az emléktábla elkészítésének költségét a csonka-szatmári papság adománya fedezte." A bronz emlékplaketten az alábbi szöveg: „»VT OMNES VNVM SINT« Dr. SCHEFFLER JÁNOS 1887-1952 SZATMÁRI VÉRTANÚ PÜSPÖK UTOLSÓ MAGYARORSZÁGI FŐPAPI MISÉJÉNEK (1947. VI. 8.) EMLÉKÉRE. M. 1989."

Az 1989-es fordulatot követő politikai változások után nyílt lehetőség arra, hogy az anyaegyházmegye elindíthassa a mártír főpásztor boldoggá avatásának procedúráját. Lehetőség nyílt arra is, hogy a szatmári és az 1993-ban létrejött Debrecen-Nyíregyháza egyházmegye főpásztorai - Reizer Pál és Bosák Nándor -, Tircsi István plébános kezdeményezésére 1997. december 6-án Fehérgyarmaton közös szentmisén emlékezzenek Scheffler Jánosra, a papi asszisztenciával és a hívekkel együtt imádkozzanak boldoggá avatásáért. A püspök kultuszának ápolásának színhelye lett Mátészalka is, a valamikori magyarrészi helynökség területén szerveződött esperesi kerület székhelye. Az időpont a már említett június 8-ra rögzítődött. 2011-ben, Varga János szabolcsi főesperes és Heidelsperger István mátészalkai esperes meghívására magas rangú egyházi személyiségek - Seregély István, nyugalmazott egri érsek, Majnek Antal munkácsi, Schönberger Jenő szatmári és Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi püspök - jelenléte jelképes eseményként idézte lelki szemeink elé a főegyházmegyét és a történelmi szatmári püspökség területét. A testvéri közösségben bemutatott szentmiseáldozat áhítatos előkészület volt a július 3-án Szatmárnémetiben sorra kerülő boldoggá-avatási ünnepségre, melynek fénye mindhárom egyházmegyére kisugárzik. Scheffler János égi közbenjárása kiárad mindazokra, akik szolgálata idején az ő egyházmegyéjéhez, az ő nyájához tartoztak.

Jegyzetek:

1.     A Szatmári Egyházmegye Jubileumi Sematizmusa Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség Szatmárnémeti, 2006.  60. old.

2.      A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Sematizmusa 2008 Schematismus Dioecesis Debrecen-Nyíregyháziensis 2008, Megjelent az egyházmegye fennállásának 15. évében Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye  Debrecen, 2008,  115-116. old.

3.     László (Franzen) Károly: Adatok a csonka szatmári egyházmegyéről (1920-1952) Megjelent a Római Katolikus Naptár 2002 c. könyvnaptárban. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség,

124-125. old.

4. Magyar Katolikus Lexikon XII. kötet 609. old.

5. A szatmári püspökség története. Írta: Dr. Schmiedt Béla Megjelent a Szatmár és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék (1924-1938) c. kötetben. Szerkesztette: dr. Fábián Sándor, Kiadja a Magyar Városok monográfiája kiadóhivatala Budapest 1939, 311. és 312. old.

6. Székely (Stauder) Gyula Szinérváralján (Szatmár megye) született 1882. április 12-én. Teológiai tanulmányait Szatmárnémetiben végezte; 1904. november 1-én szentelte pappá Meszlényi Gyula püspök. Pálócon, Csomaközön, Szaniszlón és Szatmárnémetiben volt káplán. 1913-ban helyettes lelkész, majd plébános Mérken. Apostoli kormányzóként tagja volt a Magyar Katolikus Püspöki Karnak. 1941. június 13-án hunyt el. A mérki temetőben nyugszik.

7. A szatmári magyarrészi Apostoli Kormányzóság tíz esztendeje. Írta: dr. Székely Gyula pápai protonotárius, apostoli kormányzó. Megjelent a Szatmár és Bereg vármegyék fejlődés és kortörténete (Trianon után) című kötetben. Szerkesztette: Dömjén Miklós. A szerző kiadása Budapest é.n., 11. old.

8. A Szatmári Egyházmegye Jubileumi Sematizmusa... 57. old.

9. †János püspök első főpásztori körlevele. Szatmárnémeti, 1942. május 6-án, Szent János apostolnak, az egyházmegye második védőszentjének ünnepén.

10. Magyar Katolikus Lexikon XII. kötet 609. old.

11. Barót (Bart) Mihály. A Szatmár megyei Mezőpetriben született 1883. szeptember 19-én. Középiskolai és teológiai tanulmányait Szatmárnémetiben végezte. 1907-ben szentelték pappá. Segédlelkészként szolgált Mezőteremen, Kálmándon, Szinérváralján, Ungváron. Lelkész, majd plébános Szatmárcsekén, Fehérgyarmaton. 1932-ben pápai kamarás, 1938-tól fehérgyarmati esperes, 1945-től az anyaegyházmegyétől elszakított magyar rész helynöke. 1946-tól Vállajon plébános. 1947-ben Scheffler János püspök székesegyházi mesterkanonoki címmel tünteti, ezzel is jelezni kívánta kötődését az anyaegyházmegyéhez. 1946. március 14-től haláláig ő képviselte a szatmári egyházmegyét a magyar katolikus püspökkari tanácskozásokon. 1950-ben még a szatmári káptalannak is tagja volt. Budapesten hunyt el 1951. március 27-én. Hamvait 1964-ben hozták haza és temették el a vállaji temetőben.

12. „A múltat be kell vallani..." háborús dokumentumok 1944-1945

A szatmári egyházmegye papjainak visszaemlékezései a második  világháború helyi eseményeire és más dokumentumok - A Szatmári Püspök és Káptalani Levéltár dokumentumaiból - Szatmárnémeti, 2006, 25. old.

13. Szatmári Püspöki Levéltár

14. Szatmári Püspöki Levéltár

15. Tempfli Imre: Sárból és napsugárból Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora 1892-1966 METEM Budapest 2002., 144., illetve 147. old.

16. Tempfli Imre: Dr. Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó pásztorlevelei és utolsó írásai, Otthonom Szatmár megye 14, 2002., 310-311. old.

17.  Dr. Révész Gábor: Emlékeim dr. Scheffler János püspökről, Szatmári Hírlap, 1995. szeptember 8.-december 8.

18. I.m.: 12. rész, november 24.

19. I.m.: 13. rész, december 1.

20. Dr. Cserháti István: Csonka Szatmár a kommunizmus éveiben, Megjelent a Római Katolikus Naptár 2002 kiadványban. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség, 132-133. old.

21. A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Sematizmusa... 116. old.

22.  I.m.: 122. old.

23.  „A múltat be kell vallani... 44., 45., 46. old.

24.  Negyedmillió ember Máriapócs jubiláló kegyképe előtt. Máriapócsi Naptár, a magyar görög katolikus hívők részére az 1947. évre Tizenkettedik évf., 39. old.

25. Püspöki Levéltár, Válaszlevél Dudás Miklós püspök úr meghívására 1874/1946 számon iktatott, 1701. leltári számmal jelölt levél

26.  Köszönöm, hogy hűséges lehettem... Új Ember 2010. április 18.

27.  Római Katolikus Naptár 2002, Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség 134. old.

28.  Mi, szatmáriak. Megjelent a VASÁRNAP évkönyv 2005. évi kiadásában, 148-149. old.