Ft. Heirich Ferenc írása Scheffler János életét olvasmányos formában, az összefüggések feltárásával mutatja be. A Szatmári Egyházmegye weboldalán ebből, hétről-hétre egy-egy új részletet közltünk. Alább a befejező írás olvasható.
Börtönben
Kényszerlakhelyéről Scheffler Jánost 1952 március 10-én tartóztatták le, majd a hatóságok, titkos úton Bukarestbe szállították, a belügyminisztérium , Uranus utcai fogdájába vitték. Itt folytatódtak a kihallgatások, fenyegetések. Azt akarták elérni, hogy vállalja el a gyulafehérvári püspöki széket. Közben a kommunista állam elleni kémkedéssel vádolták és koncepciós pert készítetek ellene. Ezalatt az idő alatt több magas rangú kommunista stáb kereste őt fel és próbálták őt megnyerni az ügynek. Köztük volt Fazekas János a nagy kommunista élharcos is, aki később kereskedelmi miniszter volt, majd később un. disszidens kommunista, azaz falimentáris kommunista lett, akit Ceaşescu, a későbbi román diktátor mellékvágányra helyezett.
Elég hosszú idő után János püspököt, 1952 szeptember 12-ém a Jilava-i földalatti börtönbe vitték. Ez a börtön megsemmisítő, likvidáló célt szolgált. Az odaszállított rabokat figyelmeztették a börtönőrök arra, hogy ez a pokol feneke.
Közben más börtönöket is megjárt, valószínű kihallgatás végett, ahonnan Jilavara újra visszavitték.
Hogy mit jelentett a jilavai börtön azt nagyon sok politikai fogoly leírta: éhezés, hideg, zsúfoltság, terror, embertelen bánásmód, kínzás, verés... naponta , állandóan és mindhalálig. A legnehezebben elviselhető a rabok számára az állandó razzia volt. Meztelenre vetkeztették őket, mezítláb a vizes cementen, jégen, a szabad ég alatt várták, amíg a jólöltözött pribékek kiszórakozták magukat. Még haláluk után is megalázták őket. A végük egy névtelen tömegsír, koporsó nélkül. Még elve is temettek el foglyokat, mert mint Sztálin mondta: egy osztályellenség nem ér meg egy golyót, az túl nagy luxot jelentene! (Solzeniczin)
A tanúk szerint János püspök papi méltóságához illően viselte el a szenvedéseket, a megalázást. A felebaráti szeret gyakorlásával szerzett tisztelete és elismerést fogolytársai részéről. Mint jó pap, tanított, fegyelmezett, példát adott másoknak és lelket öntött cellatársaiba.
A kegyetlen sors és az állandó zaklatás felőrölte testi és lelki egészségét. December 5-én, a kötelező fürdő után, ami inkább tortúra volt, rosszul lett. Éjjel már sokat szenvedett és imádkozott, érezte közeli halálát. Mindvégi megőrizte nyugalmát. Orvost nem kapott. Másnap, 1952 december 6-án, nagyon betegen, imádkozva érte a halál. Orvosi szakvélemény szerint szívinfarktusban halt meg, hamar és váratlanul.
A rabtársak megvárták a reggelt, amikor jelenthették, hogy valaki meghalt. Cellatársai felemás rabruhába öltöztették, kezébe adták a saját kezűleg kenyérből készített rózsafüzérét. Vormittag Imre rabtársa, temesvári egyházmegyés pap elvégezte a requiemet és elbúcsúztatták.
Reggel az őrök, holtestét átszállították a zsilávai ortodox temetőbe. Koporsót sem hoztak számára.
Az a püspök, aki végrendeletében úgy rendelkezik, hogy temetése egyszerű legyen, balzsamozásról pedig szó se lehet, végrendeletének a megírása idején nem gondolt arra, hogy majd a temetésében is megalázzák őt. Nem gondolt arra, hogy állatként fogják elhantolni őt.
A kommunisták nemcsak életükben csúfolták meg az embert, de halálukban is, sőt haláluk után is. Mivel hideg volt, nem ástak sírt neki, hanem egy nyitott tömegsír tetejére a halottak fölé, keresztbe dobták oda élettelen testét. A temető parokusa, Tatolici Teodor ortodox pap tudta, hogy a közös sírba bedobott halott püspök. Ezért megjegyezte magának a helyet és a nyilvántartásba is bejegyezte. Ez később segített a holtest megtalálásában. Az isteni gondviselés nem alszik!
Így fejezte be földi pályafutását Dr. Scheffler János szatmári római katolikus püspök és vértanú. Püspöki méltóságát mindvégig megőrizte, a hitet megtartotta, Jézusért vállalta a biztos halált. Ha megalkudott volna, megmenekülhetett volna, csakhogy ő nem ismerte a megalkuvást. Inkább vállalta a halált.
A kommunista rendszer így bánt el a másként gondolkodókkal, mert féltek az igazságtól. Akkor, a hatalom és a terror tetőfokán állva, ők nem gondoltak arra, hogy a vesztük ez lesz: az igazságtól való félelem.
János püspök nem érte meg a perét, anélkül halt meg, hogy elítélték volna. A kommunisták által gyakorolt kirakatpert már nem érte meg. A per anyagát a püspökség megszerezte, aminek a tanulmányozása folyamatban van.
A Scheffler-aktából
A szent földön megpihen
Scheffler János és annyi más püspök és pap halála megrázta a keresztény világot: papokat, híveket. Mit tehettek? Hallgattak ! Beszélni veszélyes volt. A börtönt és a megsemmisítő táborok túlélőit szabadon bocsátották, hangsúlyozván nekik a kommunista párt megbocsátó jóságát és még valamit: egy szót sem arról, hol voltak ennyi évig és mi történt velük. Ha ezt a tilalmat akár álmukban is megszegik, újra visszakerülnek oda ahol voltak.
Aztán eltelt több mint tíz év, a börtönt túlélő papok egy része hazajöhetett és Dr. Czumbel Lajos ordinárius vezetésével, állandó zaklatások közepette végezték lelkipásztori munkájukat. Gh. Dej, a volt vasutasból lett diktátor sem kerülte el sorsát, mert sokak szerint őt is liquidálta, kommunista módon, a szovjet KGB. Bandája lebukott és jött egy másik diktátor N. Ceauşescu, a volt cipészinas.
Hogy becsaphassa a világot, hogy a kommunizmust jobb színbe tüntesse fel, leváltotta Drăgici belügyminisztert, felszámolta a dunakanális környéki megsemmisítő táborokat, amnesztiát rendelt el a politikai foglyok számára.
Látszat szerint az elnyomás enyhült, de valójában csak irányt változtatott. Az emberek bizakodtak, sőt még hittek is benne, nem gondoltak arra, hogy minden változás annak köszönhető, hogy a kommunista országokban a párt már eltüntette ellenfeleit és nagyobb biztonságot érez.
Az ordinárius, Czumbel Lajos, maga is börtönviselt ember, bátorságot vett ahhoz, hogy megkísérelje a vértanú püspök földi maradványainak a hazahozatalát. Az történt, hogy egy napon, Pakocs Károly, János püspök egykori munkatársa és vikáriusa, aki mint spirituális, egy bukaresti apácakolostorban húzta meg magát, jelezte az ordináriusnak, hogy az elhunyt rabok exhumálási engedélyét a hatóságok általánosan, minden kérés nélkül megadták. Az ordinárius Galambos Ferenc székesegyházi káplánt bízta meg azzal, hogy a vértanú püspök sírját feltárja és a földi maradványait hazahozza. Ehhez is bátorság kellett!
A temető tulajdonosa az ortodox pópa, Tatolici Teodor, pontosan tudta hol van az a közös sír, amelybe a püspök holtestét, koporsó nélkül, a többi holtestre, keresztbe dobták oda. Ő segített a sír feltárásában. Az exhumálásnál ott volt Pakocs Károly is, aki azonosította a püspök földi maradványait, amit bevittek a temető kápolnájába, ahol az ortodox pap beszentelte a halott földi maradványait, majd egy bőröndbe elhelyezve, gyolcsba göngyölve, Galambos atya hazahozta Szatmárra.
Mindez csendben történt, néhány pap jelenlétével a székesegyház kriptájába, Hám János mellé, helyezték el a püspök földi maradványait.
A szent föld, amelyen született és amelyért életét áldozta, visszafogadta szeretetébe. Szent földön született, vértanú lett és szent anyaföldjén pihen a vértanú püspök földi maradványa, ami már ereklye számunkra.
A hallgatás továbbra is érvényben maradt. Csak a kommunista rendszer bukása után, Reizer Pál püspök tette meg a boldoggá avatáshoz vezető út első lépéseit.
Húsz évi várakozás után a Vatikán elfogadta a posztulátumot és a vértanú püspök boldoggá avatásának engedélyét. XVI. Benedek pápa, 2010 július 1-én írta alá.
A boldoggá avatása a Szatmárnémeti székesegyházban történik, 2011 július 3-án.
Ez nagy esemény lesz, mert Szatmáron még nem volt boldoggá avatás.
Habemus martyrum!
(befejezés)
A szatmári egyházmegyének megvan az első boldoggá avatott vértanúja. Sajnos eléggé váratlanul és felkészületlenül talál bennünket ez az égi ajándék.
János püspök boldoggá avatása nemcsak öröm és ünneplés, hanem óriási pedagógia és bátorítás, de főleg figyelmeztetés abban a században, amely, mint a bevezetőben írtam, több vértanút követelt mint a többi 19 évszázad összesen.
A vértanúk életsorsa, szenvedései, önfeláldozásai a bizonyíték arra, hogy az utolsó só nem a bűnné, hanem az erénnyé. János püspök megjárta a poklot és ez azt bizonyítja, hogy a pokol hatalma létezik, de a végső győzelem az Istené, az ő egyházáé, Jézus Krisztusé. Az egyház a vértanúkon és a szenteken keresztül győzi le a világot. Ez az igazság nemcsak megnyugtató, de félelmet is kelt. Mert a kommunizmus legerősebb fegyvere nem a gulágok voltak, hanem az a rettenetes, ördögi dolog: a félelem! Ez a félelem nem múlt el, itt van köztünk és itt is marad.
A nagy monstrum, a Szovjetunió bukása után, a második orosz elnök Jeltzin nem volt képes vodka nélkül élni. Amikor megkérdezték, miért nem teszi le a poharat, azt válaszolta: „Félek, borzasztóan félek. Félek éjjel és nappal...!"
Ez a félelem most is kísérti a posztkommunista társadalmat. Nem ok nélkül. Az emberek attól félnek, hogy a kommunizmus, egyházüldözés, akár a Phönix madár, a saját porából képes újjáéledni. Az apokaliptikus idő nem szezon kérdés, hanem állandó és a világ végéig tartó keresztény sors.
Ut omnes unum sint !
Hogy mindnyájan egyek legyenek !
Ez volt János püspök jelmondata. Ez a mondat Jézus végrendeletéből származik. Ő akarta azt, hogy egyek legyünk. Ezt a végrendeletet János püspök életprogramjává tette. Együtt volt papságával, híveivel, rabtársaival., Velünk van most is. A segít bennünket hitet vallani, segít bennünket küzdeni, szenvedni, sírni és örülni.
Őt meg nem ismerni - hálátlanság!
Őhozzá nem imádkozni - óriási mulasztás!
Őt elfelejteni - igazságtalanság!
Ez a kis ismertető tanulmány az egyszerű embereket segíti abban, hogy mindez ne történjen meg velünk.
Scheffler János püspök egyéniségét, lelkiségét, szent életét, lelki nagyságát biztosan meg fogják írni.
Ő a világegyház szentje lesz, de elsősorban a miénk.
